Lightning Bolt - Sonic Citadel

Korunk egyik legérdekesebb noise rock bandájában mindössze ketten zajonganak (Brian Chippendale: dob/vokál, Brian Gibson: basszusgitár), de 1999 óta stabilan biztosítják a dobhártyaszaggató lemezeket a műfaj kedvelőinek. Összeségében a hetedik, Sonic Citadel is ugyanaz a kérlelhetetlen káoszrock, mint eddig, de most kapjuk a legtöbb bepillantást a zaj rétegei alá, ahol meglepően életigenlő, klasszik rockos dallamokat találunk. A pihent agyú Hüsker Dön't és Van Halen 2049 számcímek nagyjából be is lövik, hogy milyen hatásokat próbáltak a lemezre csenni, természetesen kellően darálós Lightning Bolt-stílusban. Beszámolók és felvételek alapján nem sok olyan gyilkos koncertzenekar van, mint ez az általában a közönség soraiban zúzó kétszemélyes káoszbrigád, szóval örök hálám üldözné azt, aki elhozná a zajrock White Stripes-át a magyar ugarra.

Little Simz - Grey Area

A The Streets korai cuccai óta nem hallottam olyan okos és ütős hangzású brit hiphopot, mint Little Simz-é. A 25 éves, londoni nigériai családban felnőtt rapperina zeneileg és szövegileg is laza, mégis komplex számokkal szórta tele a funk és soul hatásokban bővelkedő harmadik lemezét. Bár az élőhangszeres zene az uralkodó, a nyers angol grime-hagyományok előtt is tisztelegnek az olyan intenzívebb dalok, mint a horrorcore-osan fenyegető Venom vagy a torz flow-jú, szakítós-faszbaelküldős Boss. A szövegek végig őszinte sztorik és érzések főhősnőnk, Simbiatu Abisola Abiola Ajikawo életéből. A szavakkal és az önreflexióval való játék szempontjából is iszonyú érett flow tör elő a változatos atmoszférájú dalokból. A lemezt a művésznő gyerekkori barátja, Inflo producálta, és kevesen értenek így az old és a new school házasításához a hiphopban. A bassline-ok szinte mind elfértek volna a '90-es években, de hangszeres és elektronikus kalandozások is egyedivé varázsolják a Little Simz önelemzésével mindig összhangban levő alapokat. Csak nemrég futottam bele ebbe a produkcióba (ez a csodálatos koncert győzött meg azonnal: https://www.youtube.com/watch?v=O5_IAndUG7g), de nekem úgy tűnik, korszakalkotó női hiphop-csillag van születőben. 

Nionde Plagan - Reflektion

Svéd poszt-metál/screamo, és olyan koktél ez, ami pont olyan finom, mint ahogy hangzik. Általában mindkét műfaj az agresszivitás és az érzelmi túlcsordulás között egyensúlyozik, a Reflektion a stílusjegyek keverésével emeli ezt négyzetre. Egyszerre hatja át a hangzást a screamo kamaszos gitárszomorkodása és az elszállós poszt-metál ösztönös spiritualitása. Ezt én még így nem hallottam senkitől, de most már egyértelmű, hogy elejitől fogva összetartoztak ezek az alkotóelemek. Éteri riffek, technikás punkdobolás, lélekkiordítás, akit hívnak ezek a hívószavak, az értékelni fogja a Nionde Plagan zenéjét.

Numenorean - Adore

A kanadai poszt-black Numenoreannal egy last minute bejelentett dürerpincés koncerten találkoztam először. Nagyon szimpatikus, önmagát kollektív hajtömeggé headbengelő nyers zenekart láttam a színpadon. A lemezt hallgatva már egyértelmű, hogy nagyon is dallamérzékeny és aprólékos zene ez. Már a magasztos intro is előrevetíti, hogy meghatóan szép szertartásban vehet részt a hallgató. Egy atmoszféra szétszálazása a lemez, ahol a Deafheavent eszünkbe juttató gitárok nagyon szépen szólnak, de igazán saját hangot a kegyetlenül szívszaggató vokálok, illetve a blastbeatet rendhagyó cincsörömpöléssel és sok minden mással keverő dob ad a bandának.

Perihelion - Agg

A kortárs magyar előadók egyik legizgalmasabbja, a Perihelion is a Neokhrome nevű black/death zenekar romjain alakult, és sok irányba tágítják a metál kereteit, de annyira azonnal felismerhető és egyedi a világuk, hogy egy címke sem írná le a lényeget. A VHK kozmikus, ősi népzenéje felé kacsintgató énekdallamok, az űrig csilingelő, atmoszférikus gitársound és a folyamatos dinamikát biztosító tempóváltások már az előző, Örvény című lemezükön tökéletes egységbe forrtak, az Agg ezt viszi tovább az eddigieknél sötétebb tónussal. A szövegek nincsenek túlírva, de szerintem az összes arról a kételyről szól, ami a gondolkodó embert eltaszítja attól a társadalomtól, ahol a legtöbb ember képességeinek töredékére ébred csak rá. Bár a lemez a halál témája körül forog, engem eléggé visszahoznak az életbe az ilyen világszínvonalú magyar dalcsokrok.

Piss Crystals - Spielt Nicht Zum Tanz

"HÚGYKÖVES, SÖRBEN PENÉSZEDETT, ÁPORODOTT KÍN-PUNK EMO ZAJ FOS 2011 ÓTA."  - szól a zenekar nagyszerű gportalos oldala. (Érdemes: http://pysscrystals.gportal.hu/) A Piss Crystals a zajos magyar punk Norms-ból, Berosszulásból, Észlelésből és még ki tudja, honnan ismert arcainak kellemesen betépett örömzenéje. Óriási riffek, meglepően jól elkapott énektémák, és 420 decibellel zakatoló pszichedelikus atmoszféra kísérik végig a lemezt. A Piramis covereket is kimaxolták egy életre a révészsanya-sampleres Becsülettel.

Pixies - Beneath the Eyrie

A Pixies jellemzően kétféleképpen jut el a legtöbb emberhez: Kurt Cobain "én csak le akartam nyúlni a Pixiest"-hagyatéka vagy a Fight Club zárójelenetével az apokalipszis világslágerévé váló Where is My Mind kapcsán. A világ alternatív zenebúvár dimenzóiban azonban arra nézünk ferde szemmel, aki nem rajong mindenért, amit valaha csináltak. Elég hevesen kezdett kalapálni a szívem, amikor megtudtam, hogy szeptemberben végre Budapestre jönnek. Sima rockdinoszauruszként is jó lenne látni őket, de ez egy nagyon is működő és eleven zenekar. Három lemezük jött ki a nagyszerű Kim Deal 2013-as kilépése óta, és mind azt bizonyítja, Black Francis dalszerzői fénye nem nagyon tud halványulni. Sőt, az új albumon a többek közt az A Perfect Circle-ből ismert "új" bőgős csaj, Paz Lenchantin három dalban is társszerző. Ennyi "rivaldafényt" szegény Kim sem kapott soha a control freak frontember mellett, de Paz meghálálja a bizalmat. Szerintem az előző és az új lemeznek is egy közösen szerzett, általa énekelt szám lett a legjobbja. Az All I Think About Now gyönyörű búcsúóda volt a zenekar aranykorához és Kim Dealhez, a Los Surfers Muertos pedig Paz barátjának deszkázás közben esett halálát dolgozza fel darkos, éteri atmoszférával. Az élettel teli, punkos St. Nazaire-ban azért Frank Black is úgy üvölti ki a lelkét, ahogy legszebb napjain. A zenekar soundjáért leginkább felelő Joey Santiago gitárja pedig mindezt tökéletes karistolással fogja egybe, ahogy tette mindig is. Long live the Pixies!

Tool - Fear Innocolum

Nehéz szavakba öntenem, mi mindent adott számomra az a négy idióta, akik a Tool nevű szalonzenekart működtetik. Önmegvalósulásom tökéletes zenei kivetülése az az univerzum, amit albumról albumra képesek voltak tágítani a 2006-os 10,000 Days-ig. Ezután következett egy 13 éves alkotói csend, ennek az időszaknak a "mindjárt jön a lemez"-típusú nyilatkozattengere következtében pedig instant mémmé vált a banda az internet erre fogékony szegleteiben, de tavaly nyáron Prágában már élőben is meggyőződhettem két új szám létezéséről. Azt már itt éreztem, hogy az új Tool számomra a gitáros, Adam Jones jutalomjátéka lesz. A Tool zeneiségét eddig többnyire a ritmusszekció komplex témái adták, a gitár sokszor csak megágyazott nekik, megfordítva így a rockzene egy általános közhelyét. Hagyományos dalszerkezetekről, persze, most sincs szó, de az augusztusban megjelent Fear Innocolum az eddigi legletisztultabb anyaguk. Az első hallgatások után volt is egy kevés hiányérzétem, mert több innovációt és ösztönösséget vártam. Aztán pár hónapnyi érlelés, és a Tool-életmű sokadik kivégzése után újrahallgatva a lemezt, minden a helyére került, és nem keresem már benne Maynard üvöltéseit sem. Az Invincible a zenekar egyik legemlékezetesebb gitártémájával, és az alkotói küzdelem csatatéri metaforáival tökéletesen leírja a Tool jelenlegi állapotát: a legnagyobb óriásoknak sem könnyű mindig az égig ágaskodni, de amíg négy ember ilyen mélyen össze van kötve egy sosem létezett törzs népzenéjében, addig együtt biztos, hogy menni fog.

VHK - Életzuhatag

A VHK-ról végképp nehéz bármit írni e cikk keretein belül. A '80-as években erős mezőnyben voltak a legjobb és legkülönösebb magyar undergorund banda. Igaz, Grandpierre Atilláék mindig is más térfélen játszottak. A magyar new wave gyakran enerváltságban licitált egymásra, így adva vissza a puha diktatúra nihiljét. A punkok általában jó érzékkel lenyúlt dallamokra írtak olyan tökéletes refréneket, mint az "Erdős Péter, a kurva anyád". A VHK mindig sokkal mélyebben kereste a kiutat, ősi népzenék, hun hitvilág és az univerzum egysége robban ki a zenéjükből. Nem véletlenül tiltották be őket az elvtársak politikai tartalom nélkül is - a koncerteken új energiákra lelő közönség általában lebontotta, amit ért. Többek között Henry Rollins és Jello Biafra punklegendák is a legjobb koncertzenekarként említették őket. Az 2009-es újjáéledés óta egy lemezük és egy EP-jük jelent meg, amik jók voltak, de nem gondoltam volna, hogy kapok még tőlük olyan varázslatos hallgatnivalót, mint az Életzuhatag. A VHK-ban már csak két alapító játszik, Grandpierre és a basszeros, Szónusz, és még mindig ünnepek a koncertjeik, de azt éreztem párszor, hogy a régi arcok nélkül már kisebb az energia. Ehhez képest az 1992-es A semmi kapuin dörömbölve óta nem vittek lemezre olyan őrült vágtákat, mint itt. A VHK-tagsághoz muszáj felnőni, és úgy tűnik, ezek a srácok megtették. Aki tudja, miről beszélek, azért, aki nem, azért vágtázza magát életünneplő halottkémmé az Életzuhataggal.

White Ward - Love Exchange Failure 

Miután jól széttömjéneztem a kedvenc metálbandáimat, ki kell jelentenem, hogy ezek az ukrán komák csinálták meg az év metállemezét. Eddig főleg a Stoned Jesus-vezette ukrajnai stoner-szcéna keltette fel a figyelmem, de úgy tűnik, sötétebb irányokba is legalább annyira érdemes kalandozni náluk. A Love Exchange Failure egy dark jazz-betétekkel megszórt atmoszférikus poszt-black kinyilatkoztatás arról, hogy milyen életgyilkos tevékenység manapság nagyvárosban élni. Lassú és darálós részek tökéletes diszharmóniája ad olyan friss és izgalmas hangzást az albumnak, amilyet évek óta nem hallottam. Hat láb mély gitártépés, diadalittasan vándorló basszus, űrbárzenés szaxofonszólók, és hol skandináv legendákat megszégyenítően gonosz, hol fájdalmasan kétségbeesett vokálok, amik mind mélyen a bőr alá kúsznak. Tömör gyönyör Keletről, ami helyettem is a világba üvölti, hogy milyen itt élni.