Jó pár éve kihunyt bennem az a zenebuzi-ösztön, hogy érdekeljen, milyen lemezek jönnek ki éppen. Alámerültem az old school new yorki hiphopba, a jugó new wave-be, a későszovjet zajpunkba és még egy rakás olyan zenei világba, amik kifogyhatatlan kincstárak számomra. Tavaly viszont úgy alakult, hogy rengeteg kedvencem dobott ki új anyagot, és szembe jött egy csomó egyéb aktuális nyalánkság is, szóval hallottam annyi lemezt, hogy talán nem égbekiáltóan blőd dolog idefirkantanom egy tophuszat. Sorrend nincs, \m/ van.

Alcest - Spiritual Instinct

Az Alcesttel való első találkozásom a '18-as Fekete Zajon történt, ahol a mátrai fák között egy bivalyerős koncerten egyből a szívemhez nőtt a zenekar, a Spiritual Instinct pedig csak elmélyítette ezt a viszonyt. Stéphane "Neige" Paut időközben duóvá duzzadt projektje a csodálatos blackgaze műfaj (shoegaze x black metál) francia zászlóvivője. Aki valaha kicsit is szerette a black metált, annak biztos, hogy különös helyet foglal el a szívében. A jó black tagadhatatlanul okkult energiákkal segít a külvilág okozta konstans sokkot feldolgozni. Megértem, ha valaki egész életében csak keményvonalas és trú bandákat hallgat a műfajból, de az olyan puha arcoknak, mint jómagam, segít a műfajkeverés, hogy gyakrabban nyúljon black metálhoz. Az Alcest pl. meglehetősen életigenlő végeredményt hozott ki ebből a mixből, ezen a lemezen talán már több is a gaze, mint a black. Persze, sok a zúzás, de az is az elszállós, kicsit pszichedelikus fajtából. Mind a hat szám gigasláger, szóval remélem, mind elhangzik február 23-án a Hajón, ami minden jóérzésű metálfejnek erősen ajánlott esemény.

Blood Incantation - Hidden History of the Human Race

A death metál már kevésbé az én világom, a Death klasszikusain kívül nem tudom, mikor hallgattam utoljára bármi ilyesmit. De manapság annyira poszt-metál lett már minden és mindenki, hogy ez a műfaj sem csak a Cannibal Corpse-féle darálásról szól (bár nyilván mindig volt egy csomó komplex death banda). Ez az album is baromi okosan építkezik a klasszikus death lendületéből, a matekmetál kimunkált tempóváltásaiból és az időként szinte maidenesen vinnyogó riffek és szólók eargazmusából. De van itt spangliszagú stoneres belassulás, léleksimogató poszt-rockos kiállás és tényleg szinte minden, főleg a fájdalmasan szép 18 perces záróopusz kavalkádjában. A borító szerintem elég tökéletesen leírja a lemez hangulatát, szóval aki szereti úgy érezni magát zenétől, mint ez a több, mint szimpatikusan merengő ufó úr, az ne bátortalankodjon.

Chelsea Wolfe - Birth of Violence

Chelsea Wolfe-fal is koncerten és azonnal estem szerelembe, amikor '18 telén az A Perfect Circle-nek nyitott Bécsben. Akkor a meglehetősen metálos Hiss Spunt turnéztatta épp, és a mai napig érzem magamon azt a gyönyörű koszt, amit rám rakott ennek a csodálatos élőlénynek az előadása. Az a lemez atmoszférateremtésben nem nagyon fogható semmihez, de a Birth of Violence-szel sikerült tartani a színvonalat, ezúttal visszatérve a korábbi munkái folkos alapú, de gótságba és metálságba alaposan beágyazott hangulatához. Ezt a formulát szerintem most sikerült tökélyre fejleszteni, semmiféle üresjárat nincs a lemezen, dalról dalra édesebb elmerülni ebben a balladai homályban. A dalok szerkezete többnyire hagyományosnak mondható, de ez abszolút bók. Chelsea simán belefér a singer-songwriter kategóriába, és a kortárs női előadók közül szerintem ő űzi a legmagasabb szinten ezt a mesterséget.

Darkthrone - Old Star

Az egyén feladata a világban, azt hiszem, nagyon egyszerűen leírható: önazonosnak lenni. Ezt pedig nagyon kevesen értik és teljesítik olyan jól, mint a Darkthrone-t már 27 éve duóként működtető Nocturno Culto és Fenriz. A '90-es évek elején három tökéletes lemezzel tulajdonképpen megteremtették azt, amit ma úgy nevezünk: True Norwegian Black Metal. A Mayhemre mindig is többen figyeltek agyevési és egyéb okokból, de szakavatott körökben még a zenekar kritikusai is elismerik, hogy ennek az egésznek ők a keresztapjai. A klasszikus black metáltól később eltávolodva bátran kísérleteztek mindennel, ami valaha felbukkant a zenei horizontjukon. Crust punk, doom-, speed- és heavy metál keveredik a legváltozatosabb formákban, hol közeledve, hol távolodva zenei bölcsőjüktől, de mindig kompromisszummentesen. A mai napig két elbaszott nagy metálrajongó tiszteletadását kapjuk meg a műfaj felé minden lemezen, és ez alól nem kivétel az Old Star sem, amivel ismét a gyökereik irányába tettek egy lépést. Olyan zenekarok örökségét viszi tovább a lemez a '80-as évekből, mint a Bathory, a Venom és - legegyértelműbben - a Celtic Frost. Ezek a bandák mind azelőtt kezdtek kvázi black metált játszani, hogy elterjedt volna a kifejezés, ők taposták ki az ösvényt a jóval szélsőségesebb norvég vonalnak. Nagy meglepetés nincs a lemezen, ezekkel az alapokkal olyan hatások keverednek, amik előkerültek már itt-ott az életműben. Mégis muszáj vigyorognom minden doomos belassulásnál vagy hard rockos dallamosodásnál, mert a riffek és a hangzás továbbra is topkategóriás, a vokál pedig Darkthrone-mércével is kifejezetten erős lett. Nem a legemlékezetesebb lemezük, de már most széthallgattam, mert a Darkthrone az alapvető működésemhez szükséges táplálék. Ezek az arany emberek pedig továbbra is megbízhatóan etetnek minden hozzám hasonlót, amiért nem lehetünk elég hálásak nekik.

DIIV - Deceiver

Ahogy a lista is mutatja, szerintem a metál csillaga alatt születnek manapság a legérdekesebb gitárzenék, de szerencsére indie-vonalon is talál az ember gyöngyszemeket. A DIIV harmadik lemeze szövegileg egy klasszikus rehab-lemez, de nélkülöz minden hiú ábrándot a tartós változásokkal kapcsolatban. Zeneileg viszont annál reménytelibb a melankóliája, ami valahogy folyamatosan felfelé tart, pedig már az albumot nyitó Horsehead úgy belekúr az érzelmi hullámvasútba, ahogy kevesen. A '80-as, '90-es évek amerikai alternatív rockjának egymástól elég különböző zenekarait idézik a dalok, amelyeknek mind rettenetesen dreamy a hangzásuk. A szövegekkel együtt azt a sokunknak ismerős tudatállapotot adják vissza, amikor az ember a múlton kattog, a jövőtől fosik, a jelen pedig valami másodlagos valóságnak tűnik. Ennek a reménytelen reménynek szerintem a My Bloody Valentine alkotta meg a zenei esszenciáját, ezért őket érzem a legegyértelműbb kapcsolódási pontnak, de a Smashing Pumpkins, a Sonic Youth és a Pixies is sokaknak eszébe juthat, a Blankenship című számban pedig az utóbbi évek egyik legfeszesebb dob-basszus témája emlékeztet rá, hogy milyen jó Joy Divisionre táncolni. Az elődök tisztelete azonban nem csap át másolásba, mert nagyon tisztességesen meg lettek írva a témák, a témaváltások pedig mindig új színt hoznak az összképbe - így talál az innen-onnan ismerős álomképek között cikázó dalfolyam saját, egyedi hangot az út végére.

Ellende - Lebensnehmer

Az osztrák Lukas Gosch egyszemélyes projektje, semmi hatalmas megfejtés, de olyan atmoszférájú keverése a poszt- és a black metálnak, amit én a végtelenségig el tudnék hallgatni. Iszonyat izgalmasra vannak keverve a gitárok, baromi intenzívek a dobok és végig a szó esztétikai értelmében véve szép dallamok szólnak. Egy-két bridge és az átvezető trackek pedig dark ambient és poszt-rock kalandozásokkal szakítanak ki ebből a szétreptető riffviharból. A német nyelv is jól áll ennek az emelkedett hangulatnak, szóval egyben van az egész, slussz-passz.

EPMK - Önarckép álarcban

A Poormanklinik formációból szólóprojektté redukálódott PMK és a Mulató Aztékok beatfelelőse, Emekajji által EPMK-ként kiadott lemez elég erősre és sokszínűre sikeredett. PMK egy Csíkszeredáról származó tag a Vicc Beatz-ből, akiről nem sokat tudok, de mindig is rohadtul tetszett a különutas flow-ja, a trollkodva filozófikus szövegvilága meg a sokszor teljesen kísérleti alapjai. Emekajji pedig az egyik legzeneibb producer, aki valaha megfordult a magyar hiphop környékén, de ezen a lemezen elsősorban nem az Aztékokban gyakori hangszeres témáit variálja, hanem klasszik hiphop metódussal csinál olykor kicsit cloud rapes, reptetős alapokat PMK kellemesen csapongó, de elég átgondolt szövegeihez. Kifejezetten jól áll egymásnak ez a két figura, és a közreműködők is odateszik, amit kell, a Fiúkban pl. két fiatal trapperrel, LiL Holttal és Kapitány Mátéval elég figyelemre méltó módon marnak be a NER-korszak társadalmának egy zajos, ipari techno-trap hibridben, ami keményvonalas noise zenébe, majd ambient-verselésbe csap át. Remélem, készülnek még olyan üdítően ütődött zenék ebből a közösködésből, mint amilyenekkel tele van ez az album.

Gesaffelstein - Hyperion

Bár sokakat szeretek a műfajokból, techno, electro és társaik terén inkább laikusnak mondanám magam. Azt azért nekem sem kell sokat magyarázni, mit adott a kortárs elektronikus zenének az a Gesaffelstein, akinek már a Gesamtkunstwerket és Albert Einsteint mixelő névválasztása is elég magabiztos vízióról tanúskodik. A műfajokon átívelő érdeklődése és tudása már az előző Aleph-ből is világosan kihallatszott, ez a lemez viszont még szélesebb zenei spektrummal rendelkezik, az íve pedig tökéletes, érződik, hogy elsősorban albumformátumban gondolkodott a mester. A közreműködők közül Pharrellel éteri űrfunky, az Eletrick Youth-szal a Drive-filmzenénél Drive-filmzenébb instant sláger, a HAIM-mal pedig igazán szépre kalapált ambient-electro-r&b ötvözet lett a végeredmény. Főhősünk, Mike Lévy tehetsége azonban most is az instrumentális gyöngyszemekből tör elő a legnagyobb erővel. Az intro-nak beillő, címadó Hyperion nagyon okos, már-már IDM-es tér- és hanghajlítgatás, a rövidke Ever Now szerintem Gesaffelstein jellegzesen francia soundjának a kimaxolása, a Memora csodásan melankólikus elektronika. Az albumot záró, bő 10 perces Humanity Gone viszont másik ligában játszik, mint bármilyen elektronikus zene az utóbbi évekből, konkrétan a korai Pink Floydot idézi. A pesszimista cím és az emelkedett atmoszféra nekem azt súgja, hogy ez egy méltó búcsú a magát felzabáló emberi lénytől, ennek pedig tökéletes, a szaxiszólóba egyszerűen belehal az ember a végén.

Ghostface Killah - Ghostface Killahs

Bár a Wu-Tan Clan Ghostface Killah-jának épp 4 évig nem jött ki új lemeze, messze ő szórja a legmegbízhatóbb tempóban az anyagokat a krúból az aranykort követően. Az Adrian Younge producerrel 2013-ban készített Twelve Reasons to Die, és ennek a 2015-ös folytatása kegyetlenül erős és sokszor meglepően kísérletező cuccok lettek, amik szerintem simán mutatják az irányt, hogy merre kéne haladnia a hiphop evolúciójának. (Az illetékesek, sajnos, nem osztják a véleményem.) A nem agyongondolt című Ghostface Killahs viszont vállaltan a Wu-Tang és a hiphop hőskora felé kacsintgat, RZA hiányában azonban nem nyers, keleti dallamokkal, hanem hagyományosabb, jól eső hiphop-bangerekkel. A Wu-Tang tagok szólócuccain gyakran előkerülő Danny Caiazzo készítette a beateket, vannak egyszerűbb és érdekesebb megfejtések is, de minden hallgatásnál feltűnnek elég finom rétegei az egész album hangzásának, amit élő hangszerek uralnak alapvetően, elég komoly lendülettel megtámogatva Ghostface-t és vendégeit. A Wu-családból ezúttal Method Man, Inspectah Deck, Masta Killa és Cappadonna gyilkolták meg a rájuk osztott verzéket. Nekem két szám emelkedik ki a lemezről, az egyik a zárószám, a reggae-s alapra bitang jól rászerkesztetett autotune-os refrénjével és Masta Killa tökéletes featjével. A csúcstétel pedig a New World, aminél fankibb bassline-t rég hallottam, frankón a Stooges Funhouse lemeze jutott róla eszembe. A soulos refrén mellett Ghostface itt egyedül bizonyítja, hogy miért simán TOP5 MC az aktív mezőnyből. A szójáték, a társadalomkritika és a világjobbító "Wu-Tang is for the children"-attitűd is úgy árad ebből a trackből, ahogy nagyon kevés XXI. századi hiphop-zenéből.

Kim Gordon - No Home Record

A Sonic Youth életművéről elmondható ugyanaz az önazonosság, mint amit a Darkthrone-nál emlegettem. Az experimental/indie/noise rock olyan alapvetéseit rakták le a '80-as évek végén, mint a Daydream Nation vagy a Goo, amik generációk zenei gondolkodására voltak hatással. Folyamatosan virágzott is ez az alkotóműhely, amíg 2011-ben Kim Gordon és Thurston Moore válása külön utakra nem terelt mindenkit. Azóta sok érdekes cucc született a tagok közreműködéseiből, de Kim Gordon tavalyi zajoskodása sikerült talán a legkarakteresebbre. Nekem a Peaches-féle 2000-es évek eleji electroclash-hullám szebb pillanatait idézi a lemez, csak artisztikusabb és aprólékosabb zenei világgal, és kevésbé egyértelmű, de hasonlóan friss társadalomkritikával. Néha egészen Nine Inch Nails-szagú ipari dobgépek kerülnek elő, de a Sonic Youth-védjegy disszonáns gitárrángatás is visszatér nagyon funky bassline-okkal. Az eklektikát olyan kalandozások is fokozzák, mint a hiphopos lüktetésű Paprika Pony vagy a dark techno-ba forduló Don't Play It, a Cookie Butterben pedig olyan metálul bőg a gitár, mintha maga King Buzzo nyúzná. Szóval Kim továbbra is a csúcson, 66 évesen simán oktatja a mezőnyt a kísérletezés mikéntjéről. Thurston, ezt elbasztad!

Pisiszünet. Folytköv L-től W-ig.