A cikk spoilereket tartalmaz.

Az oldal első kritikája Nicolas Winding Refn 2013-as Only God Forgives-ét tanulmányozza. Dobálózhatnék száraz formalitással is (technikai bravúrokban nincs hiány), de mivel Refn víziói nekem mindig utazás-élményt adnak, írásom is szörfözés lesz a film bennem morajló hullámain. Amik még javában csapkodnak az elmémben, mert ez a remekmű másodjára nézve is kérlelhetetlenül szippantott be a lassan, de annál intenzívebben pulzáló világába. Megvalósításában olyan, mint egy másfél órás klip, vagy inkább képregény. A cselekményből kiragadott képek sorozata mesél, ezért felesleges számon kérni a színészi játékot bárkin. A szereplők tökéletes bábfigurákká lényegülnek át, így jelképeikkel egybeolvadva testesítik meg a rájuk szabott archetípust. Egyet tudok érteni azokkal, akik középkori moralitásjátékhoz hasonlítják a filmet. A Jó, a Rossz és az Ember viszonyán keresztül mutat be egy kiutat abból az útvesztőből, amiben mind botorkálunk.

Az alapsztori szerint Julian (Ryan Gosling) Thaiföldön bujkál a törvény elől. Thai boksz-termet működtet, de fő jövedelemforrása a drogbiznisz, amiben bátyja is benne van. Ez a báty teljesen amorális figura, aki minden ok nélkül meggyilkol egy helyi kurvát, ennek következtében pedig agyonverik. Julian nem akar bosszút állni, de a helyszínre siető anyja, Crystal (Kirstin Scott Thomas) befolyásától nem tud szabadulni, ezért mégis keresni kezdi bátyja halálának felelősét. Ám „anti-bosszúdráma” lesz a filmből, mert a fő kérdés az marad, hogy a fiú ellent tud-e mondani zsarnok anyjának, vagyis meghiúsul-e a bosszú Chang (Vithaya Pansringarm), a magát Istennek képzelő helyi rendőr ellen. Aki a film univerzumában ténylegesen Istenként létezik, méghozzá bosszúálló Istenként. Hátából előhúzott karddal büntet, és ahogy egyre több érintettje lesz a bosszúhadjáratnak, egyre többször villan a penge is. A film lassú, meditatív tempója ellenére is eseménydús, de a leszámolások viharában is egyértelmű, hogy a lényeg Julian útkeresésén van, aki ténfereg Isten és Sátán csataterén.

A nyitójelenet a bangkoki thai boksz világába pottyantja a nézőt, és Julianen már itt látjuk, hogy inkább szemlélődő, mint cselekvő ember. Bármi történik körülette, arca mindig tehetetlenséget és kételyt sugároz. Ellentétben bátyjával, aki a "nyugati bunkó Keleten" prototípusát maxolja ki a neki szánt tíz percben. "Ideje találkozni az ördöggel!" - mondja, mielőtt nekiindul az éjszakának. De a gyilkosság nem csak az ördögöt idézi meg, hanem Isten haragját is. Ahogy Chang ólmos léptekkel és sejtelmes háttérzajjal a helyszínre érkezik, az már sejteti, hogy ő törvény felett áll. Sajátosan is intézi a dolgot. A gyilkost a lány apjával öleti meg, de a bosszútevőn már ő maga bosszulja meg, hogy nem vigyázott lányára. Igaz, egy kézlevágással "megússza". Changnál a büntetés mértéke mindig attól függ, hogy van-e bűnbánat a bűnösben. Akiben lát hajlandóságot a változásra, azt életben hagyja.

A lány apját Julian is futni hagyja, mert úgy érzi, bátyja halált érdemelt. Azért tud ellenszegülni anyja akaratának, mert a filmben ekkor még nem is találkoztak. De amint megérkezik, egyből behálózza érzelmileg, és sokáig úgy tűnik, nincs kiút ebből a rabságból. A film szempontjából egyformán fontos Julian kapcsolata Crystallal és Changgel. Ahhoz, hogy Istenre találjon utóbbiban, el kell engednie ördögi anyját. Miután először látja Changot, üldözőbe veszi, végül nyomát veszti az utcán. Itt kezdődik főhősünk Isten-keresése. Látomásaiban már korábban megjelent, de itt már lépéseket is tesz felé. A következő lépcsőfok az, amikor verekedni hívja. Itt bizonyosodik be, hogy Chang egy másik dimenzióban létezik. Úgy veri véresre pár mozdulattal kihívóját, hogy az hozzáérni sem tud.

Az adok-kapokot megszakítva gyakran látjuk elnyújtott plánokban, ahogy Julian fájdalmasan bámulja kezeit. A vörös fényekkel együtt nem nehéz bűnre és bűnhődésre asszociálnunk. (Egyébként ez a kézfétis erős utalás Jodorowsky Szent vér című művére. Refn bizonyára sokat merített az ott ábrázolt anya-fia kapcsolatból is – nem véletlenül ajánlotta a filmet a chilei mesternek.) A film két részletben árulja el, amit addig csak sejthetünk: a legősibb bűnök terhei nehezednek a fiú vállára, egy modern Oidipusz-történet az övé. Az apagyilkosság ténye el is hangzik, anyuci pedig "csak" a kelleténél behatóbban ismeri fiai méreteit. Julian azért sem tud kitörni az érzelmi börtönből, mert ő volt a mellőzött fiú, ezért anyja az örök vágy tárgya lett számára. Azért tehet meg vele bármit, mert Julian házhoz megy a pofonért. Pl. mikor a csajával, Mai-jel hármasban vacsoráznak, elkerülhetetlen a párocska megsemmisülése, de azért elmennek megaláztatni magukat az anyaszörnnyel. Ezután Julian a lánnyal szemben lesz agresszív. Láthatjuk: amíg az anyja létezik, neki nem lesz normális viszonya nővel.

Kirstin Scott Thomas játékára külön is érdemes kitérni. Nem gondoltam, hogy egy szénfeketére kiégett MILF-karakter lesz a legelevenebb ördög-allegória, akit filmen látok, de így történt. Tetszett, hogy nem kegyetlensége, hanem önzése és manipulációja lett kiemelve. Mert az "ördög" sosem az emberen kívülről irányít. Csábítással beköltözik az emberbe, és ott éli ki magát. És ki lehetne jobban az ember része és befolyásolója, mint a saját anyja... Érdekes, hogy a kék szín szimbolizálta a gonoszt, miközben az anya-figura miatt Szűz Mária jutna eszünkbe róla. De szerintem inkább arra kell gondolni, hogy a hideg szín a kiégésre, az erkölcs hiányára utal, az Istenhez kapcsolható piros pedig a valódi érzésekre és a vérre, ami egyfelől az életet jelenti, másfelől azt, hogy a gonosz tettek nem maradnak megtorlás nélkül. Egy biztos, a David Lynch-et megidéző neonfények realitástól elemelt, mégis húsba vágó atmoszférát teremtenek. És bár egyértelmű, hogy melyik szín kihez köthető, van, hogy Crystalt vörösben látjuk, Changot pedig kékben. Juliannél pedig gyakran a kettő kombinációja vibrál a háttérben – így bolyong Jó és Rossz között. Tehát a „nem minden fekete vagy fehér” elvét közvetíti a film, csak más színekkel. Mondhatni: neon-noir.

Ahogy váltakozik, hogy éppen Jó vagy Rossz nyer csatát, úgy hömpölyög végig a filmen egy megfoghatatlan energia. Érezzük, hogy sorsszerű Chang végső győzelme, de a színekkel, hangokkal, jelképekkel való játék átélhetővé teszi a küzdelmet, ami a mi mindennapjainkat is meghatározza. Ugyanígy sorsszerű Julian csődje is a bunyónál - mégiscsak Istennel bokszol. Egyes értelmezések szerint direkt verette meg magát, de szerintem csak annyit tudott, hogy ebben a harcban válaszokra lelhet. És tényleg ez a végletes “atyai pofon” adott karaktert főhősünknek. Ezután szegül szembe újra anyja akaratával, igaz, késlekedése miatt kettő helyett egy embert ment meg. Mindenestre a rommá vert arca azt is jelképezheti, hogy már tisztában van tettei súlyával, és vállalja sorsát. Abba pedig múltja is beletartozik. Az ezzel való szembenézésre utal, ahogy utoljára anyjába „nyúl”. Crystal halálával megnyílt előtte az út a bűnbocsánat felé. Kész is megválni bűnös kezeitől, ám hogy Chang kardcsapása megtörténik-e a valóságban, az ránk van bízva, ugyanis elég álomszerű ez a jelenet. Azért is hagyhatta ezt nyitva Refn, mert a hangsúly az isteni akarat elfogadásán van. Julian kézzel és kéz nélkül is Istenre talált. Az anti-bosszúfilmből így lesz megváltás-dráma, hősünk pedig végre elhagyhatja azt a belső purgatóriumot, amibe látomásain keresztül nyerhettünk bepillantást.

Mindezek mellett a legfelemelőbb az volt számomra, ahogy az egész történet a thaiföldi környezetbe lett helyezve. Az ősi tisztaságot jelképezi Chang lassú, mélyen keleti közege. Ami gyakran kegyetlen, de szilárd és megingathatatlan. A romlott nyugati gengszterek minden bűnüket elhozzák ebbe a világba, de végképp megfertőzni nem tudják azt, mert működik a természet(feletti) önmagát megtisztító mechanizmusa. Aki pedig igazán akarja, megtisztulhat maga is, mint Julian, csak vállalnia kell jogos büntetését. Chang sem elsősorban bűneik miatt öli meg áldozatait, hanem mert minimális motivációjuk sincs a megbánásra. Mielőtt a karaoke-bárban fülön szúrja a szmöre gengsztert, ezt mondja neki: “Nem akarsz magadnak jót. Van még esélyed. De te nem hallgatsz a szóra. Makacs vagy. Ha nem hallgatsz, akkor nincs rá szükséged.” A többi büntetésnek ugyanígy meg lehet érteni a miértjét, tehát ez nem öncélú bosszúhadjárat, hanem az ősi törvény betartatása. 

Apropó, öncélúság! Sokan emlegetik ezt az Only God Forgives-szel kapcsolatban, szerintem jogtalanul. Értem, hogy miért nem fekszik ez a stílus sokaknak, de ha nem lusta az ember gondolkodni a jelképeken, akkor minden beállításban találhat szimbolikát, és még csak nem is olyan bonyolultat. Ez tipikusan az a film, ami alkotó és néző közös erőfeszítésének köszönhetően nyer értelmet. Refn ezt a trükköt pazarul eltanulta Jodorowsky-tól és Lynch-től. Ahogy azt is, hogyan kell egy megváltástörténetet a csúcspontra emelni. Remélem, visszatér ehhez a vonalhoz a kissé félresikerült Neon Demon után. (Na, azt lehet vádolni mindazzal, amit ennek a filmnek szokás felróni.)

Végszóként saját, szubjektív olvasatomat dobnám be a közösbe. Szerintem a film mondanivalója lázadásként is értelmezhető korunk értékrelativizmusa ellen. A globalizáció miatt annyi információnk van már a világról, hogy sok mindent nem tudunk összeegyeztetni az elménkben. Emiatt egyre többen mondanak le arról, hogy egyetemes igazságokat keressenek. Ez természetes. Refn viszont abban zseniális, hogy bár a világot erkölcsi szempontból baromi kuszának ábrázolja, hősünk végül rátalál egy nézőpontra, ahonnan nézve világos, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ettől még nem feltétlenül lesz a Changban megtestesülő Isten minden cselekedete jó, de értéket egyértelműen ő képvisel. A keleti vallások istenképe egyébként sem a feltétlen jóval egyenlő, inkább a világegyetem egészének lényegével. Ezt keresi Julian, és ha csak egy arasznyival is, ehhez viheti közelebb a film is nézőjét.