A tavaly decemberben indult INDIVIDUUM Filmklub második vetítését követően a Return to Holy Mountain-blog főnixmadárként éled újjá, hogy elemzéssel szolgálhasson minden közös filmcsemegézés után. Elsőként az 1979-es Being There kerül a boncasztalra, amelyet Hal Ashby utolsó nagy rendezéseként és Peter Sellers utolsó nagy főszerepeként tart számon a filmes kánon.

Az a filmes kánon, amelyen mindig is nehéz volt kiigazodnom - gyakran nem értem, egyes alkotók hogyan válnak hivatkozási alappá, mások miként merülnek feledésbe. Ashby is sikeres és nagy hatású rendezőnek számított a '70-es években, ma azonban ritkán kerül elő a neve. Ennek okai között biztosan ott van, hogy művészi pályáján és magánéletében is különc volt, nem tartozott semmilyen klikkhez, és utólag sem lehet a korszak irányzataihoz sorolni. Az '50-es évektől kezdve már vágóként dolgozott Hollywoodban, ilyen minőségében Oscar-díjat is nyert Norman Jewison Forró az éjszakában című filmjének vágómunkájáért. Rendezni azonban csak másfél évtizednyi háttérmunka után kezdett, és művei abban a korszakban keletkeztek, amikor az Új-Hollywoodnak kikiáltott nemzedék éppen végképp átírta a klasszikus filmgyártás szabályait. Ashby sok szempontból a két világ határán mozgott. Formanyelve és munkamódszere a klasszikusokkal rokonítható, társadalomkritikus szemléletmódja és provokatív témaválasztásai pedig inkább a hollywoodi reneszánszhoz kötik. Lázadó attitűdjét tehát mindig biztonságos keretek közé szorította, különutassága mellett próbált alkalmazkodni a filmstúdiók rendszeréhez. Részben ebből, részben szemlélődő természetéből adódóan mindig hozott anyagból, megrendelésre dolgozott.

A Being There is Jerzy Kosinski 1970-es, azonos című szatirikus regényét vette alapul, azonban nehéz lett volna a rendező stílusához jobban passzoló történetet választani. A korábbi filmjeire is jellemző kiábrándult, mégis életigenlő hangulat kettőssége talán itt ért a csúcsára. Ez az egész filmen végighömpölygő légüres atmoszféra abból fakad, hogy a főszereplő és a körülötte zajló világ végig elbeszél egymás mellett, ám ez egyik félnek sem tűnik fel. A beteljesületlenség minden Ashby-műnek központi témája, itt azonban allegórikus, Chance nevű kulcsfiguránknak köszönhetően univerzálisabb és filozófikusabb gondolatokat társíthatunk a parlagon hagyott vágyakhoz. A meglett korú Chance-ről a következőket tudjuk meg a kellően groteszk nyitójelenetből: amióta az eszét tudja, kertészként él és dolgozik egy bizonyos "old man" házábán, amit sohasem hagyott még el, igen kezdetleges szocializációját valószínűleg kizárólag TV-műsoroknak köszönheti, létezésének pedig nincs semmilyen hivatalos bizonyítéka. Mivel a ház tulaja elhunyt, az addigi ellátásáról gondoskodó bejárónő továbbállt, a helyszínre érkező ingatlanosok pedig lezárták a házat, hősünk felölti a házban talált legelegánsabb ruhadarabokat, és nekiindul Washington D.C.-nek. Ezzel pedig kezdetét veszi Chance utazása, ami Amerika legszűkebb elitjéig vezet, és aminek végére Chancey Gardinerként elismert és befolyásos politikai gondolkodóvá válik.

Egy ekkora ívű út pedig mi mással is kezdődhetne, mint a Kubrick Űrodüsszeiájában is felcsendülő Imigyen szóla Zarathustra című Strauss-mű kifacsart változatával. Személy szerint a kedvenc részem, ahogy a pátoszos dallamokra talpig úriemberként sétál D.C. teljesen szétrohadt fekete gettójában. Néhány bizarr utcai kalandot követően azonban sorsa egyből felemelkedésének helyszínére, a csilliárdos Ben rezidenciájába vezeti őt. A Ben feleségét szállító autó ugyanis véletlenül elgázolja Chance-t, ezután pedig az üzletember betegsége miatt tulajdonképpen kórházként működő otthonukban ápolják őt is. Kiváló megjelenése és néhány talányos megjegyzése miatt üzletemberként könyvelik el a jövevényt, a haldokló milliárdost és feleségét pedig egyaránt lekenyerezi őszintéségével és általuk "elmélyültnek" titulált gyermeki stílusával. A hatalmas kúriában csordogáló mindennapok és beszélgetések közben kezdjük megismerni főhősünk és a rá reagáló világ viszonyát. Chance jellemét nem nehéz kiismerni, naivitása és TV-ből ellessett viselkedési mintái egy kisgyerek és egy médiaszemélyiség tökéletes keresztezését eredményezik. Nincsen semmiféle előfeltevése a világról, ezért minden emberhez szeretettel viszonyul, és pont olyan érdeklődő és nyitott, mint egy gyerek. A "jóhírükre jól vigyázó" TV-sztároktól pedig valószínűleg azt tanulta meg, hogyan értsen mindig mindenkivel egyet. Mivel mindig udvariasan helyesel, mindenki belelátja saját vágyait - ezért tud olyan megnyerő lenni. De bármilyen kezdetleges is Chance egyénisége, egyértelműen a legönazonosabb szereplő a filmben. Mindenki másról süt a felszínesség és a megjátszás, ő pedig nem is tudna nem őszinte lenni. Ben többször ki is mondja, hogy ezt szereti benne, és - talán a halál közelsége miatt - ő az egyetlen, aki hasonlóan gyermekien tud viszonyulni hősünkhöz, mint az hozzá.

A játékidő derekán megtörténik Chancey Gardiner berobbanása az amerikai közéletbe is. (A feleség, Eve, így értette a "Chance, the gardener" bemutatkozást, ezért kapott ilyen szép arisztokrata nevet a szép öltönyei mellé.) Benhez látogatóba jön az elnök, és természetesen újdonsült barátját is bemutatja neki. Hősünk véleményét kikérik az ország gazdaságát illetően, ő pedig - mint szinte bármilyen eldöntendő kérdés esetében - a kert gondozásáról és az évszakok váltakozásáról kezd el beszélni. Az elnök igazán megörül a véleménynek, hiszen Ben lefordítja neki a gondolatot: nem kell félni a gazdaság "teleitől", hiszen úgyis jön majd a tavasz. Miután az elnök ország-világ előtt idézi "Chancey Gardinert", mindenki kutatni kezd utána - sikertelenül, ezért a misztikus "tanácsadó" rendesen felkavarja az állóvizet. Olyannyira, hogy egy late night show-ba is meghívják - természetesen mindenkit lenyűgöz a szereplése, ami nem meglepő, hiszen egész életében azt gyakorolta, hogyan kell viselkedni a TV-ben. Amíg az FBI-tól kezdve a CIA-n át mindenki azzal van elfoglalva, hogy ki ez a befolyásos csodabogár, és miért lenyomozhatatlan, hősünk menetelése a ranglétrán nem veszít a tempójából. A következő állomás a szovjet nagykövet fogadása, ahova Eve kísérőjeként érkezik. Itt nagy dózisban kapjuk Chance felé a már említett projekciót a parti közönségétől. Hölgyek és urak egyaránt beindulnak tőle, a nagykövet oroszul társalog vele, az újságírók pedig nem értik, hogy kezelheti valaki ilyen lazán a sajtót. Illetve Eve - eddigre Ben által tulajdonképpen legitimált - szerelme is itt lobban lángra végleg Chancey iránt, és még aznap éjjel lezajlik egy bizarr "szexjelenet" közöttük. Eve egy ízléstelen medveprémen lovagolva játszik magával a padlón, TV-függő kertészünk pedig fejen áll az ágyban, mert éppen azt a gyakorlatot mutatja be a washingtoni bíróica. Az elidegenedett ágyjelenetek között biztosan dobogós. Ezután már Ben törvényszerű halála következik, majd a temetés. Itt két lényeges momentum történik: egyrészt a milliárdost utolsó útjára kísérő "háttérhatalmi" fontosemberek (a jó humorral bevágott "mindent látó szem" ezt sejteti) éppen összeesküdnek, és Chancey Gardinerben látják Amerika következő elnökét, másrészt Chance elkóborol, és hogy, hogy nem, elkezd sétálni a közeli tó víztükrén. Ilyen cselekedetet, ugye, eddig egy figurához társítottunk a világtörténelemből, de mielőtt rátérnék arra, hogy ez hogyan árnyalhatja a film mondanivalóját, összegzem kicsit távolabbról a Being There fókuszpontjait.

Ahogy említettem, Ashby sohasem saját ötleteit vitte filmre, de minden művébe markáns társadalomkritikát csempészett. Itt elsősorban a washingtoni elit és a média, illetve ezek összefüggései kerülnek górcső alá. A médiakritika esetében annak készítőit és fogyasztóit is kritizálja, utóbbi típust maga a főszereplő testesíti meg. A véletlenek mellett azért érvényesül ilyen könnyen a világba kikerülve, mert egy kicsit mind Chance-ek vagyunk. Naponta rengeteg felületen érintkezünk a médiával, és legtöbben rá sem döbbenünk, hogy ez mekkora hatással van gondolkodásunkra és cselekedeteinkre. Hiszen egy közös cyber-térben élünk, így másoktól is megerősítést kapunk az általunk elsajátított, média által táplált normák helyességéről. Főhősünk politikai karrierje pedig azt üzeni: politika = média. Mindkettő ugyanúgy szakemberek által konstruált világ, amit mind természetesnek veszünk. Ezért - ahogy a filmben is látjuk - ugyanúgy szerkesztőkön és média-gurukon múlik, hogy kiből lesz ismert politikus, sőt elnök. (Fájóan aktuális igazság ez ma is.) Chance agya pedig olyan, mint egy TV-élményeken alapuló, kezdetleges mesterséges intelligencia, de ez is bőven elég, hogy a komplett U.S.A. korszakos zseninek tartsa. Azonban szerintem azért volt érdekes kísérlet Ashby-től ilyenre formálnia főszereplőjét, mert a felnőtt, de nagyon is gyermeki karakter puszta léte is feltételez az emberi lényről valami eredendően jót. A jó tulajdonságai ugyanis abból eredeztethetőek, hogy kimaradt a szocializációból, így nem volt, ami elrontsa naiv lelkét. Személyes találkozásai esetében is érződik, hogy valamit mélyen elindít az emberekben, de maguk sem tudják, hogy mit. Ebből látszik, hogy minden kiégett szereplő vágyik erre az egyszerű jóságra, ami olyan természetes, mint az évszakok körforgása, ám olyan távol vannak tőle, hogy - a halállal megbékélt Bent kivéve - esélytelenek arra, hogy igazi kapcsolatot teremtsenek Chance-szel. Az ő egyszerű őszinteségét mindenki agyafúrt és stílusos tartózkodásnak gondolja.

Végezetül amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy a kert fogalmának mindig is erősen allegórikus tartalma volt a művészetek birodalmában. Biztosan vannak furfangosabb megfejtések is, de nekem elsősorban az Édenkertet jelenti. Innen meg már nem nehéz arra jutni, hogy a kertész a Teremtőt magát jelképezi. Nos, a mi hősünk kilép a világba a kertből, "ahol mindig is dolgozott", útja során mosolyra fakaszt, és a maga módján tanít is mindenkit, végül vízen járásra adja a fejét. Egy ilyen rejtélyes mű esetében nincsenek biztos válaszok, de gyanítom, hogy rendezője nem véletlenül ruházta fel ennyi jézusi tulajdonsággal Chance-t. Számomra ő jelenti az isteni hatalmat, a washingtoni elit pedig a világit. A két világ a temetési jelenetben válik nyilvánvalóan ketté, amikor a "világiak" éppen az elnökké választását szervezik, de őt ez az egész már rég nem érdekli, helyette urasan sétálgat a tó felszínén. A film üzenete tehát az lehet, hogy ha uraljuk magunkban a világi felszínt, könnyen megtalálhatjuk az isteni/spirituális mélyt. Mert mindannyian sokkal közelebb járunk a vízen járás "chance"-éhez, mint gondolnánk.