A cikk spoilereket tartalmaz.

Az emelkedett művek elemzése után visszaszállunk egy kicsit a földre, egyenesen a '90-es évek angol futballstadionjainak erőszakokos világába a Philip Davis rendezte I. D.-vel. Ígéretesen induló mozi olyan alaphangulattal, amitől azt vártam, hogy végig izgalom és mosoly fog bujkálni az arcomon. Akár így is történhetett volna, mert a rendező láthatóan ért a helyzetkomikumokhoz és a feszültség fenntartásához. De úgy döntött, hogy a dráma irányába viszi el a filmet, ami szintén nem halott ötlet, hiszen egy főhős lezüllése mindig alkalmas mélységek bemutatására. És még több lehetőséget ad, hogy mindezt egy rendőrségi feladat okozza. Véleményem szerint a lényeg viszont kimaradt ebből az átváltozás-sztoriból: az okok, amik miatt John ilyen hirtelen tudott eszes, megnyerő rendőrből (pestiesen szólva) "biliárdgolyó agyú" huligánná válni.

A film leegyszerűsítve, sőt karikaturisztikusan mutatja be a futballhuligánok szubkultúráját, mindenki faék-egyszerű a brigádból. Ezzel önmagában nem lenne baj, tipizálással is jól be lehet mutatni valamit. De indokolatlan, hogy a főszereplőnk is pontosan ugyanilyenné váljon. A foci és a bunyó varázslatos világát tényleg könnyen és hamar megszeretheti valaki, de ez nem jár azzal, hogy elhülyüljön, és eltűnjön minden más érzelme. Vannak okos és buta huligánok, ahogy vannak okos és buta rendőrök. Alapesetben okos rendőrből okos huligán lenne, butából buta. Simán megtörténhet egy itt látott átalakulás is, sőt, a két énjének ellentmondásai miatt borítékolható, hogy megkattan valamennyire. De itt nincs szó semmiféle komplex érzelmi helyzetről, a viselkedése csak azzal van indokolva, hogy megtetszett neki a lelátók világa. Mintha huligánná válni egyet jelentene a teljes kontrollvesztéssel. Igen, ez egy durva, veszélyes játék, de ugyanúgy játszhatja lakótelepi skinhead és sima modorú bankár is, ha van hozzá ideje és energiája.

Szintén hiteltelen, hogy mind a négy beépített rendőr ennyire azonosul a szerepével – egyéni esetként oké, de négyből négyen? Egy csapattal együtt lélegezni identitás, ami leggyakrabban gyerekkortól kíséri az embert. Biztos jó közösségi élmény négyüknek együtt belecsöppeni ebbe, de amikor a melóban is csak a kupasorsolásról tudnak beszélni, az nevetséges. Poénból, persze, biztos sokat ökörködne négy rendőr ezzel, és némi érzelem is fűzhetné őket a csapathoz. Pont úgy, mint amikor elmennek vacsorázni, és spiccesen shadwelli dalokat énekelnek a WC-ben. Ezért is bosszantó a film, mert jó pár jelenet van, ami megmutatja, hogy milyen ütős is lehetne. Ilyen, amikor John analfabétának tetteti magát, és még ilyenebb, amikor a rendőrfőnök azt hiszi, hogy tényleg analfabéta. És ha eltekintek a személyiségváltozás hiteltelenségétől, ilyen az is, amikor John megtudja, hogy nem kell többé beépülnie. Nem lehet egyszerű rádöbbenni, hogy hiába érezted át a közösségbe tartozás élményét, (mert a lelátókon ez mindenek felett áll), az csak egy délibáb volt. Ez elég átélhetően tárta elénk, milyen belső küzdelmekkel teli drámai feszültség lehetne végig a sztoriban. Egy olyan magyarázat is némileg a realitásba emelheti a filmet, mely szerint azért lett ekkora féreg a hősünk, mert karrierista, és minél jobban hozni akarta a szerepét – annyira, hogy el is felejtette, hogy ez szerep. Ez pedig felszínre hozta a meglévő, de addig lappangó brutalitását. De ez még édeskevés, persze, és hiányzik hozzá az, hogy tudjunk valami adalékot John korábbi életéből. Eleve, milyen hanyatlás-történet az, amiben pár felszínes képkockából tudjuk csak meg, milyen ember volt eredetileg a főszereplő? (És az alapján is teljesen átlagos.)

Na, ennyi szapulás után elmondhatom, hogy az I. D. lekötött, és összességében élveztem nézni, mert jó dumákat, bunyókat és szituációkat tudott felvonultatni. Csak sajnos valamilyen tartalmat is közölni kívánt, ami szerintem nem sikerült, ez pedig értelmezhetetlenné tette nekem a filmet. Nem tudom, mi akart lenni. Ha pl. a hangulatot nagyban meghatározó huligán szereplőket Guy Ritchie-s túlzásokkal ábrázolta bunkónak a rendező, vehetett volna minden ábrázolást ilyen stílusúra. Akkor kerek egész lenne, és úgy képzelem, tökre tetszene. Ehhez képest az utolsó jelenetben kerül csak elő ismét a nyílt leegyszerűsítés: lengető náciként látjuk Johnt. Oké, hogy a teljes elvadulását jelzi a lezárás, de ezt megint mi indokolta? Személyes indíttatásról nem tudunk semmit ez ügyben. Úgyhogy kézenfekvő a tanulság: futballhuligánként az a végzeted, hogy egybites nácivá válj. Remélem, ez nem csak szerintem gáz.