A cikk spoilereket tartalmaz.

A görög film, mint olyan sötét ló volt eddig számomra, de Yorgos Lanthimos 2009-es remekműve után szeretnék még kincsre lelni közöttük. A Kynodontas ugyanis az utóbbi idők egyik legerősebb drámája szerintem. A szeretet helyett szabályokra és büntetésre épülő nevelés következményeit sok alkotás boncolgatta már, mégis újszerűen hatott, ahogy itt ennyire végletesen tálalták. Ezt a véglegességet viszont sosem éreztem öncélúnak, mindenben lehetett mély szimbolikát találni. Nem racionálisan, nem leírhatóan – ezért megértem, ha valaki a vállnyalogatást sokkolni akaró blöffnek tartja -, de minden képsorral jobban megismerjük ezt a beteges, de komplex rendszert, amiben „felnőnek” a „gyerekek”.

Két nagyon intenzív befogadó-élmény ért a filmmel kapcsolatban. Először is annak az élménye, amikor egy elsőre abszurdnak tűnő történet annyira bevonz a saját világába, hogy a végére megértem: ez simán megtörténhetne Ez az elborult, mégis teljesen hiteles sztori  ezért csak úgy l’art pour l’art is (borzongva) szórakoztatott. Az elején annyira furcsa volt a megváltoztatott jelentésű szavakkal teli párbeszédek és érzelemmentes arcok világába csöppeni, hogy percekig csak nevetni tudtam a drámai hangvétel ellenére. Amikor „lezuhan egy repülő” a kertben; amikor bejelenti az anya, hogy várandós két gyermekkel és egy kutyával; amikor a három gyerek és az anya (!) ugatást gyakorol… Amely képsorokkal nehéz mit kezdeni, pont azok teremtenek olyan hangulatot, amiben minden mozzanat gondolkodásra késztet. Mert furcsa vagy undorító szexjelenetet sokat láttunk már (mondjuk ezeknél érzelemmentessebbre nem emlékszem), de ahogy a végén tökéletesen artikulálva suttog a fater, olyat nemigen. Az egyik legerősebb jelenet ez, összpontosul benne a film minden bizarrsága – olyan „hatékony” a cselekedet (az anya érti, de más nem hallja meg), hogy az már nem is hasonlít emberi viselkedésre.

A második „aha-élményem” az volt, hogy lekicsinyítve, a társadalmi normák betartásával, de sok családban láttam már hasonló mechanizmusok alapján felépülő rendszert – a radikalitásával mutatja meg a film, hogy minden túlszabályozó, elengedni nem tudó nevelés komoly traumákat okoz, csak kevésbé látványos terrornál kevésbé látványos a tünet is. A legjobban tehát társadalomkritikaként működik a film számomra. Az apa egy diktátor logikájával és eszközeivel tartja fenn rendszerét, az anya beletörődött kiszolgálója annak, a gyerekek pedig az elvakítottak, akik kezdenek tudatukra ébredni. A diktatúra és a család párhuzama elgondolkodtatja az embert, hogy a terror nem csak felülről érkezhet, és a rengeteg családban meglévő elnyomás megágyaz annak, hogy a társadalom is elnyomhassa az egyént.

A színészek játéka csillagos ötöst érdemel nálam. A kommunikáció ugyan behatárolt, és szinte gépies a családtagok között, de komoly tehetség kell ahhoz, hogy öt-hat szereplő ilyen bizarr, mégis átélhető alaphangulatot teremtsen másfél órán át. Az igazán mesteri viszont az volt, ahogy a családi légkörből pillanatokra kitörve őszinte, emberi érzelmek jelentek meg az arcokon. Az apa arcán végig érzékelhető volt ez a kettőség, hiszen neki a családon kívül is van élete, és az otthoni regulák betartatásához neki is szabályoznia kell magát. A fiatalabb lány viszont ösztönösen szólongatja Bruce-ként a hozzá hasonlóan névtelen (!) lányt az eltűnésekor. (Ez talán az egyetlen „meghatónak” mondható momentum a filmben, hiszen hagyományos, átélhető érzelmeket nem nagyon látunk.) Az idősebb lány pedig zseniálisan, észrevétlenül változott át idomított alattvalóból egy öntudatra ébredt, mindenre kész és gondolkodó (nem elfutó, hanem okosan elbújó) egyénné.

Igazán maradandóvá azonban a finálé emelte a művet szerintem. Okos és kidolgozott dramaturgiával fokozódik a feszültség, hogy végül annyi legyen, hogy bekövetkezik az, ami elkerülhetetlen – összeomlik az apa által felépített rendszer. Minden egyes szituáció árnyalta a családi viszonyokat, és lépésről lépésre közeledtünk velük a robbanáshoz. A macska-mészárlás „a vég kezdete”, innentől kezdve a „rosszasságok” és a büntetések olyan láncreakciója indul be, amik végképp kikezdik a család működőképességét. A videókazis lebukás után egy végnapjait élő diktatúra kétségbeesett keménykedését idézi az apa reakciója. Hogy a „bűnös eszközzel” végzi a büntetést, az jellemző a beteges, de nem logikátlan nevelésére – ezzel talán azt jelzi, hogy amit ő rossznak tart, az a gyerekeinek is rosszat fog okozni. De tetszőlegesen hozzászőhető bármilyen beteges magyarázat. Ugyanis sosem tudjuk meg a filmben, hogy melyik szabálynak, játéknak mi a konkrét célja – de érezhető, hogy ez egy kidolgozott rendszer, amivel az apa meg akarja óvni a gyermekeit a világ minden bajától, ezáltal a világtól magától is. Ezt ki is mondja közvetve, amikor Christinának kívánja, hogy a gyerekei erkölcstelenségben nőjenek föl.

A brutális képsorok után gyönyörű, ahogy a rendező egy lírai jelenettel emeli tetőpontra a feszültséget. A fiú gitározik, a lányok táncolnak, amíg bírják – az idillinek hangzó program is versennyel és őrjítő hangulattal van átszőve, persze. A fiú gitárjátéka és a lányok trampli mozgása ellentétben van azzal, ahogy a szülők kezelik őket. Talán pont a folyton megalázott fiúban van a legtöbb lehetőség. Ahogy pedig a lány megszállottan táncol az utolsó szufláig, az pazar vizualizálása annak, ahogy küzd a szabadságvágyával. Ezután pedig megértjük, miért ilyen erős cím a szemfog a filmnek. Amíg az ki nem hullik, nem hagyhatja el a házat semelyikük. Logikailag hasonló minden diktatúra propagandájához – elvileg bármikor adott a szabadság lehetősége, gyakorlatilag soha. De mikor már minden mindegy az elnyomottnak, akkor véráldozattal olykor kivívhatja szabadságát – ezt a film és a történelem is példázza. Ahogy ez megtörténik, az apa bukott vezérként omlik össze. Nagyon erős kép, ahogy keresi a lányt, a család maradéka pedig ugat a sötétben. Ez csak fokozza az összeomlását, látjuk, ahogy saját rendszere falja fel őt. Az, hogy a szökés sikeressége nyitva van hagyva, jó megoldás szerintem. Döntsük el mi, hogy ilyen előzmények után van-e remény bármire…

Azzal igazából bajban vagyok, hogy pontosan mi mindent kritizál a társadalomban Lanthimos. Az elhidegülést? Az erkölcstelen világot, ami elől karanténba kell zárni a gyermekeinket? A mások feletti uralomra való hajlamot? Talán mindet, talán egyiket se. Engem sosem zavart, ha egy film után csak költői kérdésekig jutok „tanulságként”. Ritka az ilyen alkotás, aminek az eszközei ennyire csupaszok, ennyire eltérnek a megszokott filmnyelvtől, mégis minden pillanatában komoly mélységeket karcolgat.