Filmkritikák a földalatti magasból

2017. június 07. 09:08 - Return to Holy Mountain

Mindenkiben él egy huligánvezér - I. D. (1995)

SPOILERES! 


Az emelkedett művek elemzése után visszaszállunk egy kicsit a földre, egyenesen a '90-es évek angol futballstadionjainak erőszakokos világába a Philip Davis rendezte I. D.-vel. Ígéretesen induló mozi olyan alaphangulattal, amitől azt vártam, hogy végig izgalom és mosoly fog bujkálni az arcomon. Akár így is történhetett volna, mert a rendező láthatóan ért a helyzetkomikumokhoz és a feszültség fenntartásához. De úgy döntött, hogy a dráma irányába viszi el a filmet, ami szintén nem halott ötlet, hiszen egy főhős lezüllése mindig alkalmas mélységek bemutatására. És még több lehetőséget ad, hogy mindezt egy rendőrségi feladat okozza. Véleményem szerint a lényeg viszont kimaradt ebből az átváltozás-sztoriból: az okok, amik miatt John ilyen hirtelen tudott eszes, megnyerő rendőrből (pestiesen szólva) "biliárdgolyó agyú" huligánná válni.


A film leegyszerűsítve, sőt karikaturisztikusan mutatja be a futballhuligánok szubkultúráját, mindenki faék-egyszerű a brigádból. Ezzel önmagában nem lenne baj, tipizálással is jól be lehet mutatni valamit. De indokolatlan, hogy a főszereplőnk is pontosan ugyanilyenné váljon. A foci és a bunyó varázslatos világát tényleg könnyen és hamar megszeretheti valaki, de ez nem jár azzal, hogy elhülyüljön, és eltűnjön minden más érzelme. Vannak okos és buta huligánok, ahogy vannak okos és buta rendőrök. Alapesetben okos rendőrből okos huligán lenne, butából buta. Simán megtörténhet egy itt látott átalakulás is, sőt, a két énjének ellentmondása miatt borítékolható, hogy megkattan valamennyire. De itt nincs szó semmiféle komplex érzelmi helyzetről, a viselkedése csak azzal van indokolva, hogy megtetszett neki a lelátók világa. Mintha huligánná válni egyet jelentene a gonosszá válással. Igen, ez egy durva, veszélyes játék, de ugyanúgy játszhatja lakótelepi skinhead és sima modorú bankár is, ha van hozzá vére.


Szintén hiteltelen, hogy mind a négy beépített rendőr ennyire azonosul a szerepével – egyéni esetként oké, de négyből négyen? Egy csapattal együtt lélegezni identitás, ami leggyakrabban gyerekkortól kíséri az embert. Biztos jó közösségi élmény négyüknek együtt belecsöppeni ebbe, de amikor a melóban is csak a kupa sorsolásáról tudnak beszélni, az nevetséges. Poénból biztos sokat ökörködne négy rendőr ezzel, és némi érzelem fűzhetné is őket a csapathoz. Pont úgy, mint amikor elmennek vacsorázni a csajaikkal, és spiccesen shadwelli dalokat énekelnek a WC-ben. Ezért is bosszantó a film, mert jó pár jelenet van, ami megmutatja, hogy milyen ütős is lehetne. Ilyen, amikor analfabétának tetteti magát, és még ilyenebb, amikor a rendőrfőnök azt hiszi, hogy tényleg analfabéta. És ha eltekintek a személyiség-változás hiteltelenségétől, ilyen az is, amikor John megtudja, hogy nem kell többé beépülnie. Nem lehet egyszerű rádöbbenni, hogy hiába érezted át a közösségbe tartozás élményét, (mert a lelátókon ez mindenek felett áll), az csak egy délibáb volt. Ez elég átélhető volt, és megmutatta, milyen belső küzdelmekkel teli drámai feszültség lehetne végig a sztoriban. Utólag gondolkodva egy olyan magyarázat is némileg a realitásba emelheti a filmet, mely szerint azért lett ekkora féreg a hősünk, mert karrierista, és minél jobban akarta hozni a szerepét – annyira, hogy el is felejtette, hogy ez szerep. Ez pedig felszínre hozta a meglévő, de addig lappangó brutalitását. De ez még édeskevés, persze, és hiányzik hozzá az, hogy tudjunk valami adalékot John korábbi életéből. Eleve, milyen hanyatlás-történet az, amiben pár felszínes képkockából tudjuk csak meg, milyen ember volt eredetileg a főszereplő? (És az alapján is teljesen átlagos.)


Na, ennyi szapulás után elmondhatom, hogy az I. D. lekötött, és összességében élveztem nézni, mert jó dumákat, bunyókat és szituációkat tudott felvonultatni. Csak sajnos valamilyen tartalmat is közölni kívánt, ami nem sikerült, ezáltal értelmezhetetlenné tette nekem a filmet. Nem tudom, mi akart lenni. Ha pl. a hangulatot nagyban meghatározó huligán szereplőket Guy Ritchie-s túlzásokkal ábrázolta bunkóknak a rendező, vehetett volna minden ábrázolást ilyen stílusúra. Akkor kerek egész lenne, és úgy képzelem, tökre tetszene. Ehhez képest az utolsó jelenetben kerül csak elő ismét a nyílt leegyszerűsítés: lengető náciként látjuk Johnt. Oké, hogy a teljes elvadulását jelzi, de ezt megint mi indokolta? Személyes indíttatásról nem tudunk semmit ez ügyben. Úgyhogy kézenfekvő a tanulság: futballhuligánként az a végzeted, hogy egybites nácivá válj. Remélem, ez nem csak szerintem gáz.

5/10

Szólj hozzá!
2017. június 07. 08:56 - Return to Holy Mountain

A világ annyi, amennyit látsz belőle - Kynodontas (2009)

SPOILERES!

 

A görög film, mint olyan sötét ló volt eddig számomra, de Yorgos Lanthimos 2009-es remekműve után szeretnék még kincsre lelni közöttük. A Kynodontas ugyanis az utóbbi idők egyik legerősebb drámája szerintem. A szeretet helyett szabályokra és büntetésre épülő nevelés következményeit sok alkotás boncolgatta már, mégis újszerűen hatott, ahogy itt ennyire a végletekig fokozták. Ezt a véglegességet viszont sosem éreztem öncélúnak, mindenben lehetett mély szimbolikát találni. Nem racionálisan, nem leírhatóan – ezért megértem, ha valaki a vállnyalogatást sokkolni akaró blöffnek tartja -, de minden képsorral jobban megismerjük ezt a beteges, de komplex rendszert, amiben „felnőnek” a „gyerekek”.


Ahogy gondolkodtam, háromféle igencsak intenzív befogadó-élmény is ért a filmmel kapcsolatban. Ezek közül az sem gyakori, hogy kettő meglegyen egy filmnél. Először is annak az élménye, amikor egy elsőre abszurdnak tűnő történet annyira hatásos, annyira bevonz a saját világába, hogy a végére megértem, ez simán megtörténhetne – tehát az elborult, mégis teljesen hiteles sztori csak úgy l’art pour l’art is (borzongva) szórakoztatna, ha nem gondolkodnék el rajta. Az elején annyira furcsa volt a megváltoztatott jelentésű szavakkal teli párbeszédek és érzelemmentes arcok világába csöppeni, hogy percekig csak nevetni tudtam a drámai hangvétel ellenére is. Amikor „lezuhan egy repülő” a kertben, amikor bejelenti az anya, hogy várandós két gyermekkel és egy kutyával, amikor a három gyerek és az anya (!) ugatást gyakorol… Amikkel nehéz mit kezdeni, pont azok adnak a filmnek olyan hangulatot, amiben minden jelenet gondolkodásra késztet. Mert furcsa vagy undorító szex-jelenetet sokat láttunk már (mondjuk ezeknél érzelemmentessebbre nem emlékszem), de ahogy a végén tökéletesen artikulálva suttog a fater, olyat nemigen. Az egyik legerősebb jelenet ez, összpontosul benne a film minden bizarrsága – olyan „hatékony” a cselekedet (az anya érti, de más nem hallja meg), hogy az már nem is hasonlít emberi viselkedésre.

A második „aha-élményem” az volt, hogy lekicsinyítve, a társadalmi normák betartásával, de sok családban láttam már hasonló mechanizmusok alapján felépülő rendszert – a radikalitásával megmutatja a film, hogy minden túlszabályozó, és elengedni nem tudó nevelés komoly traumákat okoz, csak kevésbé látványos terrornál kevésbé látványos a tünet is. A legjobban viszont társadalomkritikaként működik a film számomra. Az apa egy igazi diktátor logikájával, eszközeivel tartja fenn rendszerét, az anya beletörődött kiszolgálója annak, a gyerekek pedig az elvakítottak, akik kezdenek tudatukra ébredni. A diktatúra és a család párhuzama elgondolkodtatja az (hozzám hasonlóan szentimentális :D) embert, hogy a terror nem csak felülről érkezhet, és a rengeteg családban meglévő elnyomás megágyaz annak, hogy a társadalom is elnyomhassa az egyént.

A színészek játéka csillagos ötöst érdemel nálam. A kommunikáció ugyan behatárolt, és szinte gépies a családtagok között, de komoly tehetség kell ahhoz, hogy öt-hat szereplő ilyen bizarr, mégis átélhető alaphangulatot teremtsen másfél órán át. Az igazán mesteri viszont az volt, ahogy a családi légkör skatulyájából pillanatokra kitörve őszinte, emberi érzelmek jelentek meg az arcukon. Az apa arcán végig érzékelhető volt ez a kettőség, hiszen neki a családon kívül is van élete, de az otthoni szabályok betartásához nyílván neki is szabályoznia kell magát. A fiatalabb lány ösztönösen Bruce-ként szólongatja a hozzá hasonlóan névtelen (!) lányt az eltűnésekor. (Ez talán az egyetlen „meghatónak” mondható momentum a filmben, hiszen hagyományos, átélhető érzelmeket nem nagyon látunk.) Az idősebb lány pedig zseniálisan, észrevétlenül változott át idomított alattvalóból egy öntudatra ébredt, mindenre kész és gondolkodó (nem elfutó, hanem okosan elbújó) egyénné.

Zseniálissá azonban csak a finálé emelte nálam a művet, az viszont bődületes erővel. Okos és kidolgozott dramaturgiával fokozódik apránként egyre jobban a feszültség, hogy végül annyi legyen, hogy bekövetkezik az, ami elkerülhetetlen – összeomlik az apa által felépített világ. Minden egyes szituáció egyrészt árnyalta a családi viszonyokat, másrészt közeledtünk vele a robbanáshoz. A macska-mészárlás „a vég kezdete”, innentől kezdve a „rosszasságok” és a büntetések olyan láncreakciója indul be, amik végképp kikezdik a család addig szabályozható működését. A videókazis lebukás után a végnapjait élő diktatúrák utolsó kétségbeesett terrorát idézi az apa reakciója. Hogy a „bűnös eszközzel” végzi a büntetést is, az jellemző a beteges, de nem logikátlan nevelésére – gondolom, ezzel azt jelzi, hogy amit ő rossznak tart, az a gyerekeinek is rosszat fog okozni. De tetszőlegesen hozzászőhető bármilyen beteges magyarázat is.Ugyanis sosem tudjuk meg a filmben, hogy melyik szabálynak, játéknak mi a konkrét célja – de érezhető, hogy ez egy kidolgozott rendszer, amivel az apa meg akarja óvni a gyermekeit a világ minden bajától, ezáltal a világtól magától is. Ezt ki is mondja közvetve, amikor Christinának kívánja, hogy a gyerekei erkölcstelenségben nőjenek föl.

A brutális képsorok után gyönyörű, ahogy a rendező egy lírai jelenettel emeli tetőpontra a feszültséget. A fiú gitározik, a lányok táncolnak, amíg bírják – az idillinek hangzó program is versennyel és őrjítő légkörrel van átszőve, persze. A fiú gitárjátéka, és a lányok trampli mozgása ellentétben van azzal, ahogy a szülők kezelik őket. Pedig talán a folyton megalázott fiúban van a legtöbb lehetőség. Ahogy pedig a lány megszállottan táncol az utolsó szufláig, az pazar metaforája annak, ahogy küzd a szabadságvágyával. És ezután megértjük, miért ilyen erős cím a Szemfog (vagyis Kynodontas) a filmnek. Amíg ki nem hullik, nem hagyhatják el a házat. Logikailag hasonló minden diktatúra propagandájához – elvileg bármikor adott a szabadság lehetősége, gyakorlatilag soha. Legalábbis ez a realitás, de mikor már minden mindegy az elnyomottnak, akkor „véráldozattal” kivívhatja a szabadságát – ahogy a film és a történelem is példázza. Ahogy ez megtörténik, az apa bukott vezérként omlik össze. Nagyon erős kép, ahogy keresi a lányt, a család maradéka pedig ugat a sötétben. Ez csak fokozza az összeomlását, mintha azt látnánk, ahogy saját rendszere falja fel őt. Az, hogy a szökés sikeressége nyitva van hagyva, jó megoldás szerintem. Döntsük el mi, hogy ilyen előzmények után van-e remény bármire…

Azzal igazából bajban vagyok, hogy pontosan mi mindent kritizál a társadalomban Lanthimos. Az elhidegülést? Az erkölcstelen világot, ami elől karanténba kell zárni a gyermekeinket? A mások feletti uralomra való hajlamot? Talán mindet, talán egyiket se. De engem sosem zavart, ha egy film után csak költői kérdésekig jutok „tanulságként”. Ritka az ilyen alkotás, aminek az eszközei ennyire csupaszok, ennyire eltérnek a megszokott filmnyelvtől, mégis minden pillanatában komoly mélységeket karcolgat.

 9/10

Szólj hozzá!
2016. december 05. 20:00 - Return to Holy Mountain

Lassú léptek a purgatórium neonparazsán - Only God Forgives (2013)

SPOILERES!



Az oldal első kritikája Nicolas Winding Refn 2013-as Only God Forgives-ét tanulmányozza egy moralizálással finomhangolt szemüvegen keresztül. Dobálózhatnék száraz formalitással is, de mivel Refn vízióit nézni nekem mindig utazás-élményhez hasonlít, írásom is szörfözés lesz a film bennem morajló hullámain. Amik még javában csapkodnak az elmémben, mert ez a remekmű másodjára nézve is ugyanolyan kérlelhetetlenül szippantott be a lassan, de annál intenzívebben pulzáló világába - és egy percre sem engedett levegőhöz jutni. Megvalósításában olyan, mint egy másfél órás klip, vagy inkább képregény. A cselekményből kiragadott képek sorozata mesél, ezért felesleges számon kérni a színészi játékot bárkin. A szereplők tökéletes bábfigurákká lényegülnek át, így jelképeikkel egybeolvadva testesítik meg a rájuk szabott archetípust. Egyet tudok érteni azokkal, akik középkori moralitásjátékhoz hasonlítják a filmet. A Jó, a Rossz és az Ember viszonyán keresztül mutat be egy kiutat abból az útvesztőből, amiben mind botorkálunk.

Az alapsztori szerint Julian (Ryan Gosling) Thaiföldön bujkál a törvény elől. Thai box-termet működtet, de fő jövedelemforrása a drogbiznisz, amiben bátyja is benne van. Ez a báty teljesen amorális figura, aki minden ok nélkül meggyilkol egy helyi kurvát. Julian nem akar bosszút állni, de a helyszínre siető anyja, Crystal (Kirstin Scott Thomas) befolyásától nem tud szabadulni, ezért mégis keresni kezdi bátyja halálának felelősét. Ám „anti-bosszúdráma” lesz a filmből, mert a fő kérdés az marad, hogy a fiú ellent tud-e mondani zsarnok anyjának, vagyis meghiúsul-e a bosszú Chang (Vithaya Pansringarm), a magát Istennek képzelő rendőr ellen. Aki a film univerzumában ténylegesen Istenként létezik, méghozzá bosszúálló Istenként. Hátából előhúzott karddal büntet, és ahogy egyre több érintettje lesz a bosszúhadjáratnak, egyre többször villan a penge is. A film lassú, meditatív tempója ellenére is eseménydús, de a leszámolások viharában is egyértelmű, hogy a lényeg Julian útkeresésén van, aki ténfereg Isten és Sátán csataterén.

A nyitójelenet a bangkoki thai box világába pottyantja a nézőt, és Julianen már itt látjuk, hogy inkább szemlélődő, mint cselekvő ember. Bármi történik körülette, arca mindig tehetetlenséget és kételyt sugároz. Ellentétben bátyjával, aki a "nyugati bunkó Keleten" prototípusát maxolja ki a neki szánt tíz percben. "Ideje találkozni az ördöggel!" - mondja, mielőtt nekiindul az éjszakának. De a gyilkosság nem csak az ördögöt idézi meg, hanem Isten haragját is. Ahogy Chang ólmos léptekkel és sejtelmes háttérzajjal a helyszínre érkezik, az már sejteti, hogy ő törvény felett áll. Sajátosan is intézi a dolgot. A gyilkost a lány apjával öleti meg, de a bosszútevőn már ő maga bosszulja meg, hogy nem vigyázott lányára. Igaz, egy kézlevágással "megússza". Changnál a büntetés mértéke mindig attól függ, hogy van-e bűnbánat a bűnösben. Akiben lát hajlandóságot a javulásra, azt életben hagyja.

A lány apját Julian is futni hagyja, mert úgy érzi, bátyja halált érdemelt. Azért tud ellenszegülni anyja akaratának, mert a filmben ekkor még nem is találkoztak. De amint megérkezik, egyből behálózza érzelmileg, és sokáig úgy tűnik, nincs kiút ebből a rabságból. A film szempontjából egyformán fontos Julian kapcsolata Crystallal és Changgel. Ahhoz, hogy Istenre találjon utóbbiban, el kell engednie ördögi anyját. Miután először látja Changot, üldözőbe veszi, végül nyomát veszti az utcán. Itt kezdődik főhősünk Isten-keresése. Látomásaiban - noha ennél a filmnél gyakran nehéz szétválasztani látomást és valóságot - már korábban megjelent, de itt már lépéseket is tesz felé. A következő lépcsőfok az, amikor verekedni hívja. Itt bizonyosodik be, hogy Chang egy másik dimenzióban létezik. Úgy veri véresre pár mozdulattal kihívóját, hogy az hozzáérni sem tud. 

Az adok-kapokot megszakítva gyakran látjuk elnyújtott plánokban, ahogy Julian fájdalmasan bámulja kezeit. A vörös fényekkel együtt nem nehéz bűnre és bűnhődésre asszociálnunk. (Egyébként ez a kézfétis erős utalás Jodorowsky Szent vér című művére. Refn bizonyára sokat merített az ott ábrázolt anya-fia kapcsolatból is – nem véletlenül ajánlotta a filmet a chilei mesternek.) A film két részletben árulja el, amit addig csak sejthetünk: a legősibb bűnök terhei nehezednek a fiú vállára, konkrétan egy modern Oidipusz-történet az övé. Az apagyilkosság ténye el is hangzik, anyuci pedig "csak" a kelleténél behatóbban ismeri fiai faszméreteit. Julian azért sem tud kitörni az érzelmi börtönből, mert ő volt a „mellőzött” fiú, ezért anyja az örök vágy tárgyává lett számára. Azért tehet meg vele bármit, mert Julian házhoz megy a pofonért. Pl. mikor Mai-jal hármasban vacsoráznak, elkerülhetetlen a „párocska” megsemmisülése, de azért elmennek megaláztatni magukat az anyaszörnnyel. Ezután Julian mégis a lánnyal lesz agresszív. Láthatjuk: amíg az anyja létezik, neki nem lesz normális viszonya nővel, az ziher.

Kirstin Scott Thomas játékára külön is érdemes kitérni. Nem gondoltam, hogy egy szénfeketére kiégett MILF-karakter lesz a legelevenebb ördög-allegória, akit filmen látok, de így történt. Tetszett, hogy nem kegyetlensége, hanem önzése és manipulációja volt előtérbe tolva. Mert az ördög sosem az emberen kívülről irányít. Csábítással vagy zsarolással beleköltözik az emberbe, és ott éli ki magát. És ki lehetne jobban az ember része és befolyásolója, mint a saját anyja...? Érdekes, hogy a kék szín szimbolizálta a gonoszt, miközben az anya-figura miatt Szűz Mária jutna eszünkbe róla. De szerintem inkább arra kell gondolni, hogy a hideg szín a kiégésre, az erkölcs nélküliségre utal, az Istenhez kapcsolható piros pedig a valódi érzésekre, és a vérre, ami egyfelől az életet jelenti, másfelől azt, hogy a gonosz tettei nem maradnak megtorlás nélkül. Egy biztos, a David Lynch-et megidéző neonfények realitástól elemelt, mégis húsba vágó atmoszférát teremtenek. És bár egyértelmű, hogy melyik szín kihez köthető, van, hogy Crystalt vörösben látjuk, Changot pedig kékben. Juliannél pedig gyakran a kettő kombinációja vibrál a háttérben – így bolyong Jó és Rossz között. Tehát a „nem minden fekete vagy fehér” elvét közvetíti a film, csak más színekkel. Mondhatni, neon-noir.


Ahogy váltakozik, hogy éppen a Jó vagy a Rossz nyer csatát, úgy hömpölyög keresztül egy megfoghatatlan energia a filmen. Végig érezzük, hogy sorsszerű Chang végső győzelme, de a színekkel, hangokkal, jelképekkel való játék átélhetővé teszi a küzdelmet, ami a mi mindennapjainkat is meghatározza. Ugyanígy sorsszerű Julian csődje is a bunyónál, mégiscsak Istennel boxol. Egyes értelmezések szerint direkt akarta megveretni magát, de szerintem csak annyit tudott, hogy ebben a harcban válaszokra lelhet. És tényleg ez a végletes “atyai pofon” adott karaktert főhősünknek. Ezután szegül szembe újra anyja akaratával, igaz, késlekedése miatt kettő helyett egy embert ment meg. Mindenestre a rommá vert arca is azt jelképezheti, hogy már tisztában van tettei súlyával, és vállalja sorsát. Abba pedig múltja is beletartozik. Az ezzel való szembenézésre utal, ahogy utoljára anyjába „nyúl”. Crystal halálával megnyílt előtte az út a bűnbocsánat felé. Kész is megválni bűnös kezeitől, ám hogy a kardcsapás megtörténik-e a valóságban, az ránk van bízva, ugyanis elég álomszerű ez a jelenet. Azért is hagyhatta ezt nyitva Refn, mert a hangsúly az isteni akarat elfogadásán van. Julian kézzel és kéz nélkül is Istenre talált. Az anti-bosszúfilmből így lesz megváltás-dráma, hősünk pedig végre elhagyhatja azt a belső purgatóriumot, amibe látomásain keresztül nyerhettünk bepillantást.


Mindezek mellett a legfelemelőbb az volt számomra, ahogy az egész történet a thaiföldi környezetbe lett helyezve. Az ősi tisztaságot jelképezi Chang lassú, mélyen keleti közege. Ami gyakran kegyetlen, de szilárd és megingathatatlan. A romlott nyugati gengszterek minden bűnüket elhozzák ebbe a világba, de végképp megfertőzni nem tudják azt, mert működik a természet(feletti) önmagát megtisztító mechanizmusa. Aki pedig igazán akarja, megtisztulhat maga is, mint Julian, csak vállalnia kell jogos büntetését. Chang sem elsősorban bűneik miatt öli meg áldozatait, hanem mert minimális motivációjuk sincs a megbánásra, változásra. Mielőtt a karaoke-bárban fülön szúrja a gengsztert, ezt mondja neki: “Nem akarsz magadnak jót. Van még esélyed. De te nem hallgatsz a szóra. Makacs vagy. Ha nem hallgatsz, akkor nincs rá szükséged.” A többi büntetésnek ugyanígy meg lehet érteni a miértjét, tehát ez nem öncélú bosszúhadjárat, hanem az ősi törvény betartása, és betartatása. 

Apropó, öncélúság! Sokan emlegetik ezt az Only God Forgives-szel kapcsolatban, szerintem jogtalanul. Értem, hogy miért nem fekszik ez a stílus sokaknak, de ha nem lusta az ember gondolkodni a jelképeken, akkor minden beállításban találhat szimbolikát, és még csak nem is olyan bonyolultat. Ez tipikusan az a film, ami alkotó és néző közös erőfeszítésének köszönhetően nyer értelmet. Refn ezt a trükköt pazarul eltanulta Jodorowsky-tól és Lynch-től. Ahogy azt is, hogyan kell egy megváltástörténetet a csúcspontra emelni. Remélem, visszatér ehhez a vonalhoz a kissé félresikerült Neon Demon után. (Na, azt lehet vádolni mindazzal, amit ennek a filmnek szokás felróni.)

Végszóként saját, veszélyesen szubjektív olvasatomat dobnám be a közösbe. Szerintem a film mondanivalója lázadásként is értelmezhető korunk értékrelativizmusa ellen. A globalizáció miatt annyi információnk van már a világról, hogy sok mindent nem tudunk összeegyeztetni az elménkben. Emiatt egyre többen mondanak le arról, hogy egyetemes igazságokat keressenek. Ez természetes. Refn viszont abban zseniális, hogy bár a világot erkölcsi szempontból baromi kuszának ábrázolja, ahol semmi sem fekete-fehér, hősünk végül mégis rátalál egy nézőpontra, ahonnan nézve világos, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ettől még nem feltétlenül lesz a Changban megtestesülő Isten minden cselekedete jó, de értéket egyértelműen ő képvisel. A keleti vallások istenképe egyébként sem a feltétlen jóval egyenlő, inkább a világegyetem egészének lényegével. Ezt keresi Julian, és ha csak egy arasznyival is, ehhez viheti közelebb a film is nézőjét.

10/10

Szólj hozzá!
Filmkritikák a földalatti magasból