riffek, téka, hamvak, méla.

2020. január 30. 11:12 - radafvk

20 felemelő lemez '19-ből, 2. rész

L-W

a1376325179_10.jpg

Lightning Bolt - Sonic Citadel

Korunk egyik legérdekesebb noise rock bandájában mindössze ketten zajonganak (Brian Chippendale: dob/vokál, Brian Gibson: basszusgitár), de 1999 óta stabilan biztosítják a dobhártyaszaggató lemezeket a műfaj kedvelőinek. Összeségében a hetedik, Sonic Citadel is ugyanaz a kérlelhetetlen káoszrock, mint eddig, de most kapjuk a legtöbb bepillantást a zaj rétegei alá, ahol meglepően életigenlő, klasszik rockos dallamokat találunk. A pihent agyú Hüsker Dön't és Van Halen 2049 számcímek nagyjából be is lövik, hogy milyen hatásokat próbáltak a lemezre csenni, természetesen kellően darálós Lightning Bolt-stílusban. Beszámolók és felvételek alapján nem sok olyan gyilkos koncertzenekar van, mint ez az általában a közönség soraiban zúzó kétszemélyes káoszbrigád, szóval örök hálám üldözné azt, aki elhozná a zajrock White Stripes-át a magyar ugarra.

1_u6fb2_of79qpkjhhx6vflq.jpeg

Little Simz - Grey Area

A The Streets korai cuccai óta nem hallottam olyan okos és ütős hangzású brit hiphopot, mint Little Simz-éA 25 éves, londoni nigériai családban felnőtt rapperina zeneileg és szövegileg is laza, mégis komplex számokkal szórta tele a funk és soul hatásokban bővelkedő harmadik lemezét. Bár az élőhangszeres zene az uralkodó, a nyers angol grime-hagyományok előtt is tisztelegnek az olyan intenzívebb dalok, mint a horrorcore-osan fenyegető Venom vagy a torz flow-jú, szakítós-faszbaelküldős Boss. A szövegek végig őszinte sztorik és érzések főhősnőnk, Simbiatu Abisola Abiola Ajikawo életéből. A szavakkal és az önreflexióval való játék szempontjából is iszonyú érett flow tör elő a változatos atmoszférájú dalokból. A lemezt a művésznő gyerekkori barátja, Inflo producálta, és kevesen értenek így az old és a new school házasításához a hiphopban. A bassline-ok szinte mind elfértek volna a '90-es években, de hangszeres és elektronikus kalandozások is egyedivé varázsolják a Little Simz önelemzésével mindig összhangban levő alapokat. Csak nemrég futottam bele ebbe a produkcióba (ez a csodálatos koncert győzött meg azonnal: https://www.youtube.com/watch?v=O5_IAndUG7g), de nekem úgy tűnik, korszakalkotó női hiphop-csillag van születőben. 

a0184869051_10.jpg

Nionde Plagan - Reflektion

Svéd poszt-metál/screamo, és olyan koktél ez, ami pont olyan finom, mint ahogy hangzik. Általában mindkét műfaj az agresszivitás és az érzelmi túlcsordulás között egyensúlyozik, a Reflektion a stílusjegyek keverésével emeli ezt négyzetre. Egyszerre hatja át a hangzást a screamo kamaszos gitárszomorkodása és az elszállós poszt-metál ösztönös spiritualitása. Ezt én még így nem hallottam senkitől, de most már egyértelmű, hogy elejitől fogva összetartoztak ezek az alkotóelemek. Éteri riffek, technikás punkdobolás, lélekkiordítás, akit hívnak ezek a hívószavak, az értékelni fogja a Nionde Plagan zenéjét.

numen.jpg

Numenorean - Adore

A kanadai poszt-black Numenoreannal egy last minute bejelentett dürerpincés koncerten találkoztam először. Nagyon szimpatikus, önmagát kollektív hajtömeggé headbengelő nyers zenekart láttam a színpadon. A lemezt hallgatva már egyértelmű, hogy nagyon is dallamérzékeny és aprólékos zene ez. Már a magasztos intro is előrevetíti, hogy meghatóan szép szertartásban vehet részt a hallgató. Egy atmoszféra szétszálazása a lemez, ahol a Deafheavent eszünkbe juttató gitárok nagyon szépen szólnak, de igazán saját hangot a kegyetlenül szívszaggató vokálok, illetve a blastbeatet rendhagyó cincsörömpöléssel és sok minden mással keverő dob ad a bandának.

agg.jpg

Perihelion - Agg

A kortárs magyar előadók egyik legizgalmasabbja, a Perihelion is a Neokhrome nevű black/death zenekar romjain alakult, és sok irányba tágítják a metál kereteit, de annyira azonnal felismerhető és egyedi a világuk, hogy egy címke sem írná le a lényeget. A VHK kozmikus, ősi népzenéje felé kacsintgató énekdallamok, az űrig csilingelő, atmoszférikus gitársound és a folyamatos dinamikát biztosító tempóváltások már az előző, Örvény című lemezükön tökéletes egységbe forrtak, az Agg ezt viszi tovább az eddigieknél sötétebb tónussal. A szövegek nincsenek túlírva, de szerintem az összes arról a kételyről szól, ami a gondolkodó embert eltaszítja attól a társadalomtól, ahol a legtöbb ember képességeinek töredékére ébred csak rá. Bár a lemez a halál témája körül forog, engem eléggé visszahoznak az életbe az ilyen világszínvonalú magyar dalcsokrok.

a1914340503_10.jpg

Piss Crystals - Spielt Nicht Zum Tanz

"HÚGYKÖVES, SÖRBEN PENÉSZEDETT, ÁPORODOTT KÍN-PUNK EMO ZAJ FOS 2011 ÓTA."  - szól a zenekar nagyszerű gportalos oldala. (Érdemes: http://pysscrystals.gportal.hu/) A Piss Crystals a zajos magyar punk Norms-ból, Berosszulásból, Észlelésből és még ki tudja, honnan ismert arcainak kellemesen betépett örömzenéje. Óriási riffek, meglepően jól elkapott énektémák, és 420 decibellel zakatoló pszichedelikus atmoszféra kísérik végig a lemezt. A Piramis covereket is kimaxolták egy életre a révészsanya-sampleres Becsülettel.

 712t4hbaxgl_sl1500.jpg

Pixies - Beneath the Eyrie

A Pixies jellemzően kétféleképpen jut el a legtöbb emberhez: Kurt Cobain "én csak le akartam nyúlni a Pixiest"-hagyatéka vagy a Fight Club zárójelenetével az apokalipszis világslágerévé váló Where is My Mind kapcsán. A világ alternatív zenebúvár dimenzóiban azonban arra nézünk ferde szemmel, aki nem rajong mindenért, amit valaha csináltak. Elég hevesen kezdett kalapálni a szívem, amikor megtudtam, hogy szeptemberben végre Budapestre jönnek. Sima rockdinoszauruszként is jó lenne látni őket, de ez egy nagyon is működő és eleven zenekar. Három lemezük jött ki a nagyszerű Kim Deal 2013-as kilépése óta, és mind azt bizonyítja, Black Francis dalszerzői fénye nem nagyon tud halványulni. Sőt, az új albumon a többek közt az A Perfect Circle-ből ismert "új" bőgős csaj, Paz Lenchantin három dalban is társszerző. Ennyi "rivaldafényt" szegény Kim sem kapott soha a control freak frontember mellett, de Paz meghálálja a bizalmat. Szerintem az előző és az új lemeznek is egy közösen szerzett, általa énekelt szám lett a legjobbja. Az All I Think About Now gyönyörű búcsúóda volt a zenekar aranykorához és Kim Dealhez, a Los Surfers Muertos pedig Paz barátjának deszkázás közben esett halálát dolgozza fel darkos, éteri atmoszférával. Az élettel teli, punkos St. Nazaire-ban azért Frank Black is úgy üvölti ki a lelkét, ahogy legszebb napjain. A zenekar soundjáért leginkább felelő Joey Santiago gitárja pedig mindezt tökéletes karistolással fogja egybe, ahogy tette mindig is. Long live the Pixies!

tool_cover.jpg

Tool - Fear Innocolum

Nehéz szavakba öntenem, mi mindent adott számomra az a négy idióta, akik a Tool nevű szalonzenekart működtetik. Önmegvalósulásom tökéletes zenei kivetülése az az univerzum, amit albumról albumra képesek voltak tágítani a 2006-os 10,000 Days-ig. Ezután következett egy 13 éves alkotói csend, ennek az időszaknak a "mindjárt jön a lemez"-típusú nyilatkozattengere következtében pedig instant mémmé vált a banda az internet erre fogékony szegleteiben, de tavaly nyáron Prágában már élőben is meggyőződhettem két új szám létezéséről. Azt már itt éreztem, hogy az új Tool számomra a gitáros, Adam Jones jutalomjátéka lesz. A Tool zeneiségét eddig többnyire a ritmusszekció komplex témái adták, a gitár sokszor csak megágyazott nekik, megfordítva így a rockzene egy általános közhelyét. Hagyományos dalszerkezetekről, persze, most sincs szó, de az augusztusban megjelent Fear Innocolum az eddigi legletisztultabb anyaguk. Az első hallgatások után volt is egy kevés hiányérzétem, mert több innovációt és ösztönösséget vártam. Aztán pár hónapnyi érlelés, és a Tool-életmű sokadik kivégzése után újrahallgatva a lemezt, minden a helyére került, és nem keresem már benne Maynard üvöltéseit sem. Az Invincible a zenekar egyik legemlékezetesebb gitártémájával, és az alkotói küzdelem csatatéri metaforáival tökéletesen leírja a Tool jelenlegi állapotát: a legnagyobb óriásoknak sem könnyű mindig az égig ágaskodni, de amíg négy ember ilyen mélyen össze van kötve egy sosem létezett törzs népzenéjében, addig együtt biztos, hogy menni fog.

eletzuhatag-front-web.jpg

VHK - Életzuhatag

A VHK-ról végképp nehéz bármit írni e cikk keretein belül. A '80-as években erős mezőnyben voltak a legjobb és legkülönösebb magyar undergorund banda. Igaz, Grandpierre Atilláék mindig is más térfélen játszottak. A magyar new wave gyakran enerváltságban licitált egymásra, így adva vissza a puha diktatúra nihiljét. A punkok általában jó érzékkel lenyúlt dallamokra írtak olyan tökéletes refréneket, mint az "Erdős Péter, a kurva anyád". A VHK mindig sokkal mélyebben kereste a kiutat, ősi népzenék, hun hitvilág és az univerzum egysége robban ki a zenéjükből. Nem véletlenül tiltották be őket az elvtársak politikai tartalom nélkül is - a koncerteken új energiákra lelő közönség általában lebontotta, amit ért. Többek között Henry Rollins és Jello Biafra punklegendák is a legjobb koncertzenekarként említették őket. Az 2009-es újjáéledés óta egy lemezük és egy EP-jük jelent meg, amik jók voltak, de nem gondoltam volna, hogy kapok még tőlük olyan varázslatos hallgatnivalót, mint az Életzuhatag. A VHK-ban már csak két alapító játszik, Grandpierre és a basszeros, Szónusz, és még mindig ünnepek a koncertjeik, de azt éreztem párszor, hogy a régi arcok nélkül már kisebb az energia. Ehhez képest az 1992-es A semmi kapuin dörömbölve óta nem vittek lemezre olyan őrült vágtákat, mint itt. A VHK-tagsághoz muszáj felnőni, és úgy tűnik, ezek a srácok megtették. Aki tudja, miről beszélek, azért, aki nem, azért vágtázza magát életünneplő halottkémmé az Életzuhataggal.

ww.jpg

White Ward - Love Exchange Failure 

Miután jól széttömjéneztem a kedvenc metálbandáimat, ki kell jelentenem, hogy ezek az ukrán komák csinálták meg az év metállemezét. Eddig főleg a Stoned Jesus-vezette ukrajnai stoner-szcéna keltette fel a figyelmem, de úgy tűnik, sötétebb irányokba is legalább annyira érdemes kalandozni náluk. A Love Exchange Failure egy dark jazz-betétekkel megszórt atmoszférikus poszt-black kinyilatkoztatás arról, hogy milyen életgyilkos tevékenység manapság nagyvárosban élni. Lassú és darálós részek tökéletes diszharmóniája ad olyan friss és izgalmas hangzást az albumnak, amilyet évek óta nem hallottam. Hat láb mély gitártépés, diadalittasan vándorló basszus, űrbárzenés szaxofonszólók, és hol skandináv legendákat megszégyenítően gonosz, hol fájdalmasan kétségbeesett vokálok, amik mind mélyen a bőr alá kúsznak. Tömör gyönyör Keletről, ami helyettem is a világba üvölti, hogy milyen itt élni.

komment
2020. január 26. 11:37 - radafvk

20 felemelő lemez '19-ből

Első felvonás, A-K

Jó pár éve kihunyt bennem az a zenebuzi-ösztön, hogy érdekeljen, milyen lemezek jönnek ki éppen. Alámerültem az old school new yorki hiphopba, a jugó new wave-be, a későszovjet zajpunkba és még egy rakás olyan zenei világba, amik kifogyhatatlan kincstárak számomra. Tavaly viszont úgy alakult, hogy rengeteg kedvencem dobott ki új anyagot, és szembe jött egy csomó egyéb aktuális nyalánkság is, szóval hallottam annyi lemezt, hogy talán nem égbekiáltóan blőd dolog idefirkantanom egy tophuszat. Sorrend nincs, \m/ van.
alcest.jpg

Alcest - Spiritual Instinct

Az Alcesttel való első találkozásom a '18-as Fekete Zajon történt, ahol a mátrai fák között egy bivalyerős koncerten egyből a szívemhez nőtt a zenekar, a Spiritual Instinct pedig csak elmélyítette ezt a viszonyt. Stéphane "Neige" Paut időközben duóvá duzzadt projektje a csodálatos blackgaze műfaj (shoegaze x black metál) francia zászlóvivője. Aki valaha kicsit is szerette a black metált, annak biztos, hogy különös helyet foglal el a szívében. A jó black tagadhatatlanul okkult energiákkal segít a külvilág okozta konstans sokkot feldolgozni. Megértem, ha valaki egész életében csak keményvonalas és trú bandákat hallgat a műfajból, de az olyan puha arcoknak, mint jómagam, segít a műfajkeverés, hogy gyakrabban nyúljon black metálhoz. Az Alcest pl. meglehetősen életigenlő végeredményt hozott ki ebből a mixből, ezen a lemezen talán már több is a gaze, mint a black. Persze, sok a zúzás, de az is az elszállós, kicsit pszichedelikus fajtából. Mind a hat szám gigasláger, szóval remélem, mind elhangzik február 23-án a Hajón, ami minden jóérzésű metálfejnek erősen ajánlott esemény.

blood.jpg

Blood Incantation - Hidden History of the Human Race

A death metál már kevésbé az én világom, a Death klasszikusain kívül nem tudom, mikor hallgattam utoljára bármi ilyesmit. De manapság annyira poszt-metál lett már minden és mindenki, hogy ez a műfaj sem csak a Cannibal Corpse-féle darálásról szól (bár nyilván mindig volt egy csomó komplex death banda). Ez az album is baromi okosan építkezik a klasszikus death lendületéből, a matekmetál kimunkált tempóváltásaiból és az időként szinte maidenesen vinnyogó riffek és szólók eargazmusából. De van itt spangliszagú stoneres belassulás, léleksimogató poszt-rockos kiállás és tényleg szinte minden, főleg a fájdalmasan szép 18 perces záróopusz kavalkádjában. A borító szerintem elég tökéletesen leírja a lemez hangulatát, szóval aki szereti úgy érezni magát zenétől, mint ez a több, mint szimpatikusan merengő ufó úr, az ne bátortalankodjon.

a4199714720_10.jpg

Chelsea Wolfe - Birth of Violence

Chelsea Wolfe-fal is koncerten és azonnal estem szerelembe, amikor '18 telén az A Perfect Circle-nek nyitott Bécsben. Akkor a meglehetősen metálos Hiss Spunt turnéztatta épp, és a mai napig érzem magamon azt a gyönyörű koszt, amit rám rakott ennek a csodálatos élőlénynek az előadása. Az a lemez atmoszférateremtésben nem nagyon fogható semmihez, de a Birth of Violence-szel sikerült tartani a színvonalat, ezúttal visszatérve a korábbi munkái folkos alapú, de gótságba és metálságba alaposan beágyazott hangulatához. Ezt a formulát szerintem most sikerült tökélyre fejleszteni, semmiféle üresjárat nincs a lemezen, dalról dalra édesebb elmerülni ebben a balladai homályban. A dalok szerkezete többnyire hagyományosnak mondható, de ez abszolút bók. Chelsea simán belefér a singer-songwriter kategóriába, és a kortárs női előadók közül szerintem ő űzi a legmagasabb szinten ezt a mesterséget.

darkthrone-old-star_1.jpg

Darkthrone - Old Star

Az egyén feladata a világban, azt hiszem, nagyon egyszerűen leírható: önazonosnak lenni. Ezt pedig nagyon kevesen értik és teljesítik olyan jól, mint a Darkthrone-t már 27 éve duóként működtető Nocturno Culto és Fenriz. A '90-es évek elején három tökéletes lemezzel tulajdonképpen megteremtették azt, amit ma úgy nevezünk: True Norwegian Black Metal. A Mayhemre mindig is többen figyeltek agyevési és egyéb okokból, de szakavatott körökben még a zenekar kritikusai is elismerik, hogy ennek az egésznek ők a keresztapjai. A klasszikus black metáltól később eltávolodva bátran kísérleteztek mindennel, ami valaha felbukkant a zenei horizontjukon. Crust punk, doom-, speed- és heavy metál keveredik a legváltozatosabb formákban, hol közeledve, hol távolodva zenei bölcsőjüktől, de mindig kompromisszummentesen. A mai napig két elbaszott nagy metálrajongó tiszteletadását kapjuk meg a műfaj felé minden lemezen, és ez alól nem kivétel az Old Star sem, amivel ismét a gyökereik irányába tettek egy lépést. Olyan zenekarok örökségét viszi tovább a lemez a '80-as évekből, mint a Bathory, a Venom és - legegyértelműbben - a Celtic Frost. Ezek a bandák mind azelőtt kezdtek kvázi black metált játszani, hogy elterjedt volna a kifejezés, ők taposták ki az ösvényt a jóval szélsőségesebb norvég vonalnak. Nagy meglepetés nincs a lemezen, ezekkel az alapokkal olyan hatások keverednek, amik előkerültek már itt-ott az életműben. Mégis muszáj vigyorognom minden doomos belassulásnál vagy hard rockos dallamosodásnál, mert a riffek és a hangzás továbbra is topkategóriás, a vokál pedig Darkthrone-mércével is kifejezetten erős lett. Nem a legemlékezetesebb lemezük, de már most széthallgattam, mert a Darkthrone az alapvető működésemhez szükséges táplálék. Ezek az arany emberek pedig továbbra is megbízhatóan etetnek minden hozzám hasonlót, amiért nem lehetünk elég hálásak nekik.

diiv.jpg

DIIV - Deceiver

Ahogy a lista is mutatja, szerintem a metál csillaga alatt születnek manapság a legérdekesebb gitárzenék, de szerencsére indie-vonalon is talál az ember gyöngyszemeket. A DIIV harmadik lemeze szövegileg egy klasszikus rehab-lemez, de nélkülöz minden hiú ábrándot a tartós változásokkal kapcsolatban. Zeneileg viszont annál reménytelibb a melankóliája, ami valahogy folyamatosan felfelé tart, pedig már az albumot nyitó Horsehead úgy belekúr az érzelmi hullámvasútba, ahogy kevesen. A '80-as, '90-es évek amerikai alternatív rockjának egymástól elég különböző zenekarait idézik a dalok, amelyeknek mind rettenetesen dreamy a hangzásuk. A szövegekkel együtt azt a sokunknak ismerős tudatállapotot adják vissza, amikor az ember a múlton kattog, a jövőtől fosik, a jelen pedig valami másodlagos valóságnak tűnik. Ennek a reménytelen reménynek szerintem a My Bloody Valentine alkotta meg a zenei esszenciáját, ezért őket érzem a legegyértelműbb kapcsolódási pontnak, de a Smashing Pumpkins, a Sonic Youth és a Pixies is sokaknak eszébe juthat, a Blankenship című számban pedig az utóbbi évek egyik legfeszesebb dob-basszus témája emlékeztet rá, hogy milyen jó Joy Divisionre táncolni. Az elődök tisztelete azonban nem csap át másolásba, mert nagyon tisztességesen meg lettek írva a témák, a témaváltások pedig mindig új színt hoznak az összképbe - így talál az innen-onnan ismerős álomképek között cikázó dalfolyam saját, egyedi hangot az út végére.

ellende.jpg

Ellende - Lebensnehmer

Az osztrák Lukas Gosch egyszemélyes projektje, semmi hatalmas megfejtés, de olyan atmoszférájú keverése a poszt- és a black metálnak, amit én a végtelenségig el tudnék hallgatni. Iszonyat izgalmasra vannak keverve a gitárok, baromi intenzívek a dobok és végig a szó esztétikai értelmében véve szép dallamok szólnak. Egy-két bridge és az átvezető trackek pedig dark ambient és poszt-rock kalandozásokkal szakítanak ki ebből a szétreptető riffviharból. A német nyelv is jól áll ennek az emelkedett hangulatnak, szóval egyben van az egész, slussz-passz.

a1730434647_10.jpg

EPMK - Önarckép álarcban

A Poormanklinik formációból szólóprojektté redukálódott PMK és a Mulató Aztékok beatfelelőse, Emekajji által EPMK-ként kiadott lemez elég erősre és sokszínűre sikeredett. PMK egy Csíkszeredáról származó tag a Vicc Beatz-ből, akiről nem sokat tudok, de mindig is rohadtul tetszett a különutas flow-ja, a trollkodva filozófikus szövegvilága meg a sokszor teljesen kísérleti alapjai. Emekajji pedig az egyik legzeneibb producer, aki valaha megfordult a magyar hiphop környékén, de ezen a lemezen elsősorban nem az Aztékokban gyakori hangszeres témáit variálja, hanem klasszik hiphop metódussal csinál olykor kicsit cloud rapes, reptetős alapokat PMK kellemesen csapongó, de elég átgondolt szövegeihez. Kifejezetten jól áll egymásnak ez a két figura, és a közreműködők is odateszik, amit kell, a Fiúkban pl. két fiatal trapperrel, LiL Holttal és Kapitány Mátéval elég figyelemre méltó módon marnak be a NER-korszak társadalmának egy zajos, ipari techno-trap hibridben, ami keményvonalas noise zenébe, majd ambient-verselésbe csap át. Remélem, készülnek még olyan üdítően ütődött zenék ebből a közösködésből, mint amilyenekkel tele van ez az album.

gesa.jpg

Gesaffelstein - Hyperion

Bár sokakat szeretek a műfajokból, techno, electro és társaik terén inkább laikusnak mondanám magam. Azt azért nekem sem kell sokat magyarázni, mit adott a kortárs elektronikus zenének az a Gesaffelstein, akinek már a Gesamtkunstwerket és Albert Einsteint mixelő névválasztása is elég magabiztos vízióról tanúskodik. A műfajokon átívelő érdeklődése és tudása már az előző Aleph-ből is világosan kihallatszott, ez a lemez viszont még szélesebb zenei spektrummal rendelkezik, az íve pedig tökéletes, érződik, hogy elsősorban albumformátumban gondolkodott a mester. A közreműködők közül Pharrellel éteri űrfunky, az Eletrick Youth-szal a Drive-filmzenénél Drive-filmzenébb instant sláger, a HAIM-mal pedig igazán szépre kalapált ambient-electro-r&b ötvözet lett a végeredmény. Főhősünk, Mike Lévy tehetsége azonban most is az instrumentális gyöngyszemekből tör elő a legnagyobb erővel. Az intro-nak beillő, címadó Hyperion nagyon okos, már-már IDM-es tér- és hanghajlítgatás, a rövidke Ever Now szerintem Gesaffelstein jellegzesen francia soundjának a kimaxolása, a Memora csodásan melankólikus elektronika. Az albumot záró, bő 10 perces Humanity Gone viszont másik ligában játszik, mint bármilyen elektronikus zene az utóbbi évekből, konkrétan a korai Pink Floydot idézi. A pesszimista cím és az emelkedett atmoszféra nekem azt súgja, hogy ez egy méltó búcsú a magát felzabáló emberi lénytől, ennek pedig tökéletes, a szaxiszólóba egyszerűen belehal az ember a végén.

gk.jpg

Ghostface Killah - Ghostface Killahs

Bár a Wu-Tan Clan Ghostface Killah-jának épp 4 évig nem jött ki új lemeze, messze ő szórja a legmegbízhatóbb tempóban az anyagokat a krúból az aranykort követően. Az Adrian Younge producerrel 2013-ban készített Twelve Reasons to Die, és ennek a 2015-ös folytatása kegyetlenül erős és sokszor meglepően kísérletező cuccok lettek, amik szerintem simán mutatják az irányt, hogy merre kéne haladnia a hiphop evolúciójának. (Az illetékesek, sajnos, nem osztják a véleményem.) A nem agyongondolt című Ghostface Killahs viszont vállaltan a Wu-Tang és a hiphop hőskora felé kacsintgat, RZA hiányában azonban nem nyers, keleti dallamokkal, hanem hagyományosabb, jól eső hiphop-bangerekkel. A Wu-Tang tagok szólócuccain gyakran előkerülő Danny Caiazzo készítette a beateket, vannak egyszerűbb és érdekesebb megfejtések is, de minden hallgatásnál feltűnnek elég finom rétegei az egész album hangzásának, amit élő hangszerek uralnak alapvetően, elég komoly lendülettel megtámogatva Ghostface-t és vendégeit. A Wu-családból ezúttal Method Man, Inspectah Deck, Masta Killa és Cappadonna gyilkolták meg a rájuk osztott verzéket. Nekem két szám emelkedik ki a lemezről, az egyik a zárószám, a reggae-s alapra bitang jól rászerkesztetett autotune-os refrénjével és Masta Killa tökéletes featjével. A csúcstétel pedig a New World, aminél fankibb bassline-t rég hallottam, frankón a Stooges Funhouse lemeze jutott róla eszembe. A soulos refrén mellett Ghostface itt egyedül bizonyítja, hogy miért simán TOP5 MC az aktív mezőnyből. A szójáték, a társadalomkritika és a világjobbító "Wu-Tang is for the children"-attitűd is úgy árad ebből a trackből, ahogy nagyon kevés XXI. századi hiphop-zenéből.

 

kimgordon_nohomerecord.jpg

Kim Gordon - No Home Record

A Sonic Youth életművéről elmondható ugyanaz az önazonosság, mint amit a Darkthrone-nál emlegettem. Az experimental/indie/noise rock olyan alapvetéseit rakták le a '80-as évek végén, mint a Daydream Nation vagy a Goo, amik generációk zenei gondolkodására voltak hatással. Folyamatosan virágzott is ez az alkotóműhely, amíg 2011-ben Kim Gordon és Thurston Moore válása külön utakra nem terelt mindenkit. Azóta sok érdekes cucc született a tagok közreműködéseiből, de Kim Gordon tavalyi zajoskodása sikerült talán a legkarakteresebbre. Nekem a Peaches-féle 2000-es évek eleji electroclash-hullám szebb pillanatait idézi a lemez, csak artisztikusabb és aprólékosabb zenei világgal, és kevésbé egyértelmű, de hasonlóan friss társadalomkritikával. Néha egészen Nine Inch Nails-szagú ipari dobgépek kerülnek elő, de a Sonic Youth-védjegy disszonáns gitárrángatás is visszatér nagyon funky bassline-okkal. Az eklektikát olyan kalandozások is fokozzák, mint a hiphopos lüktetésű Paprika Pony vagy a dark techno-ba forduló Don't Play It, a Cookie Butterben pedig olyan metálul bőg a gitár, mintha maga King Buzzo nyúzná. Szóval Kim továbbra is a csúcson, 66 évesen simán oktatja a mezőnyt a kísérletezés mikéntjéről. Thurston, ezt elbasztad!

Pisiszünet. Folytköv L-től W-ig. 

komment
2020. január 18. 18:06 - radafvk

Kertész voltam, vagyok, leszek, elnököt és fát nevelek.

INDIVIDUUM x RTHM: elemzés a Being There című filmről

A tavaly decemberben indult INDIVIDUUM Filmklub második vetítését követően a Return to Holy Mountain-blog főnixmadárként éled újjá, hogy elemzéssel szolgálhasson minden közös filmcsemegézés után. Elsőként az 1979-es Being There kerül a boncasztalra, amelyet Hal Ashby utolsó nagy rendezéseként és Peter Sellers utolsó nagy főszerepeként tart számon a filmes kánon.

Az a filmes kánon, amelyen mindig is nehéz volt kiigazodnom - gyakran nem értem, egyes alkotók hogyan válnak hivatkozási alappá, mások miként merülnek feledésbe. Ashby is sikeres és nagy hatású rendezőnek számított a '70-es években, ma azonban ritkán kerül elő a neve. Ennek okai között biztosan ott van, hogy művészi pályáján és magánéletében is különc volt, nem tartozott semmilyen klikkhez, és utólag sem lehet a korszak irányzataihoz sorolni. Az '50-es évektől kezdve már vágóként dolgozott Hollywoodban, ilyen minőségében Oscar-díjat is nyert Norman Jewison Forró az éjszakában című filmjének vágómunkájáért. Rendezni azonban csak másfél évtizednyi háttérmunka után kezdett, és művei abban a korszakban keletkeztek, amikor az Új-Hollywoodnak kikiáltott nemzedék éppen végképp átírta a klasszikus filmgyártás szabályait. Ashby sok szempontból a két világ határán mozgott. Formanyelve és munkamódszere a klasszikusokkal rokonítható, társadalomkritikus szemléletmódja és provokatív témaválasztásai pedig inkább a hollywoodi reneszánszhoz kötik. Lázadó attitűdjét tehát mindig biztonságos keretek közé szorította, különutassága mellett próbált alkalmazkodni a filmstúdiók rendszeréhez. Részben ebből, részben szemlélődő természetéből adódóan mindig hozott anyagból, megrendelésre dolgozott.

hal_002_film-still-700x500.jpg

A Being There is Jerzy Kosinski 1970-es, azonos című szatirikus regényét vette alapul, azonban nehéz lett volna a rendező stílusához jobban passzoló történetet választani. A korábbi filmjeire is jellemző kiábrándult, mégis életigenlő hangulat kettőssége talán itt ért a csúcsára. Ez az egész filmen végighömpölygő légüres atmoszféra abból fakad, hogy a főszereplő és a körülötte zajló világ végig elbeszél egymás mellett, ám ez egyik félnek sem tűnik fel. A beteljesületlenség minden Ashby-műnek központi témája, itt azonban allegórikus, Chance nevű kulcsfiguránknak köszönhetően univerzálisabb és filozófikusabb gondolatokat társíthatunk a parlagon hagyott vágyakhoz. A meglett korú Chance-ről a következőket tudjuk meg a kellően groteszk nyitójelenetből: amióta az eszét tudja, kertészként él és dolgozik egy bizonyos "old man" házábán, amit sohasem hagyott még el, igen kezdetleges szocializációját valószínűleg kizárólag TV-műsoroknak köszönheti, létezésének pedig nincs semmilyen hivatalos bizonyítéka. Mivel a ház tulaja elhunyt, az addigi ellátásáról gondoskodó bejárónő továbbállt, a helyszínre érkező ingatlanosok pedig lezárták a házat, hősünk felölti a házban talált legelegánsabb ruhadarabokat, és nekiindul Washington D.C.-nek. Ezzel pedig kezdetét veszi Chance utazása, ami Amerika legszűkebb elitjéig vezet, és aminek végére Chancey Gardinerként elismert és befolyásos politikai gondolkodóvá válik.

Egy ekkora ívű út pedig mi mással is kezdődhetne, mint a Kubrick Űrodüsszeiájában is felcsendülő Imigyen szóla Zarathustra című Strauss-mű kifacsart változatával. Személy szerint a kedvenc részem, ahogy a pátoszos dallamokra talpig úriemberként sétál D.C. teljesen szétrohadt fekete gettójában. Néhány bizarr utcai kalandot követően azonban sorsa egyből felemelkedésének helyszínére, a csilliárdos Ben rezidenciájába vezeti őt. A Ben feleségét szállító autó ugyanis véletlenül elgázolja Chance-t, ezután pedig az üzletember betegsége miatt tulajdonképpen kórházként működő otthonukban ápolják őt is. Kiváló megjelenése és néhány talányos megjegyzése miatt üzletemberként könyvelik el a jövevényt, a haldokló milliárdost és feleségét pedig egyaránt lekenyerezi őszintéségével és általuk "elmélyültnek" titulált gyermeki stílusával. A hatalmas kúriában csordogáló mindennapok és beszélgetések közben kezdjük megismerni főhősünk és a rá reagáló világ viszonyát. Chance jellemét nem nehéz kiismerni, naivitása és TV-ből ellessett viselkedési mintái egy kisgyerek és egy médiaszemélyiség tökéletes keresztezését eredményezik. Nincsen semmiféle előfeltevése a világról, ezért minden emberhez szeretettel viszonyul, és pont olyan érdeklődő és nyitott, mint egy gyerek. A "jóhírükre jól vigyázó" TV-sztároktól pedig valószínűleg azt tanulta meg, hogyan értsen mindig mindenkivel egyet. Mivel mindig udvariasan helyesel, mindenki belelátja saját vágyait - ezért tud olyan megnyerő lenni. De bármilyen kezdetleges is Chance egyénisége, egyértelműen a legönazonosabb szereplő a filmben. Mindenki másról süt a felszínesség és a megjátszás, ő pedig nem is tudna nem őszinte lenni. Ben többször ki is mondja, hogy ezt szereti benne, és - talán a halál közelsége miatt - ő az egyetlen, aki hasonlóan gyermekien tud viszonyulni hősünkhöz, mint az hozzá.

chancekes.jpg

A játékidő derekán megtörténik Chancey Gardiner berobbanása az amerikai közéletbe is. (A feleség, Eve, így értette a "Chance, the gardener" bemutatkozást, ezért kapott ilyen szép arisztokrata nevet a szép öltönyei mellé.) Benhez látogatóba jön az elnök, és természetesen újdonsült barátját is bemutatja neki. Hősünk véleményét kikérik az ország gazdaságát illetően, ő pedig - mint szinte bármilyen eldöntendő kérdés esetében - a kert gondozásáról és az évszakok váltakozásáról kezd el beszélni. Az elnök igazán megörül a véleménynek, hiszen Ben lefordítja neki a gondolatot: nem kell félni a gazdaság "teleitől", hiszen úgyis jön majd a tavasz. Miután az elnök ország-világ előtt idézi "Chancey Gardinert", mindenki kutatni kezd utána - sikertelenül, ezért a misztikus "tanácsadó" rendesen felkavarja az állóvizet. Olyannyira, hogy egy late night show-ba is meghívják - természetesen mindenkit lenyűgöz a szereplése, ami nem meglepő, hiszen egész életében azt gyakorolta, hogyan kell viselkedni a TV-ben. Amíg az FBI-tól kezdve a CIA-n át mindenki azzal van elfoglalva, hogy ki ez a befolyásos csodabogár, és miért lenyomozhatatlan, hősünk menetelése a ranglétrán nem veszít a tempójából. A következő állomás a szovjet nagykövet fogadása, ahova Eve kísérőjeként érkezik. Itt nagy dózisban kapjuk Chance felé a már említett projekciót a parti közönségétől. Hölgyek és urak egyaránt beindulnak tőle, a nagykövet oroszul társalog vele, az újságírók pedig nem értik, hogy kezelheti valaki ilyen lazán a sajtót. Illetve Eve - eddigre Ben által tulajdonképpen legitimált - szerelme is itt lobban lángra végleg Chancey iránt, és még aznap éjjel lezajlik egy bizarr "szexjelenet" közöttük. Eve egy ízléstelen medveprémen lovagolva játszik magával a padlón, TV-függő kertészünk pedig fejen áll az ágyban, mert éppen azt a gyakorlatot mutatja be a washingtoni bíróica. Az elidegenedett ágyjelenetek között biztosan dobogós. Ezután már Ben törvényszerű halála következik, majd a temetés. Itt két lényeges momentum történik: egyrészt a milliárdost utolsó útjára kísérő "háttérhatalmi" fontosemberek (a jó humorral bevágott "mindent látó szem" ezt sejteti) éppen összeesküdnek, és Chancey Gardinerben látják Amerika következő elnökét, másrészt Chance elkóborol, és hogy, hogy nem, elkezd sétálni a közeli tó víztükrén. Ilyen cselekedetet, ugye, eddig egy figurához társítottunk a világtörténelemből, de mielőtt rátérnék arra, hogy ez hogyan árnyalhatja a film mondanivalóját, összegzem kicsit távolabbról a Being There fókuszpontjait.

Ahogy említettem, Ashby sohasem saját ötleteit vitte filmre, de minden művébe markáns társadalomkritikát csempészett. Itt elsősorban a washingtoni elit és a média, illetve ezek összefüggései kerülnek górcső alá. A médiakritika esetében annak készítőit és fogyasztóit is kritizálja, utóbbi típust maga a főszereplő testesíti meg. A véletlenek mellett azért érvényesül ilyen könnyen a világba kikerülve, mert egy kicsit mind Chance-ek vagyunk. Naponta rengeteg felületen érintkezünk a médiával, és legtöbben rá sem döbbenünk, hogy ez mekkora hatással van gondolkodásunkra és cselekedeteinkre. Hiszen egy közös cyber-térben élünk, így másoktól is megerősítést kapunk az általunk elsajátított, média által táplált normák helyességéről. Főhősünk politikai karrierje pedig azt üzeni: politika = média. Mindkettő ugyanúgy szakemberek által konstruált világ, amit mind természetesnek veszünk. Ezért - ahogy a filmben is látjuk - ugyanúgy szerkesztőkön és média-gurukon múlik, hogy kiből lesz ismert politikus, sőt elnök. (Fájóan aktuális igazság ez ma is.) Chance agya pedig olyan, mint egy TV-élményeken alapuló, kezdetleges mesterséges intelligencia, de ez is bőven elég, hogy a komplett U.S.A. korszakos zseninek tartsa. Azonban szerintem azért volt érdekes kísérlet Ashby-től ilyenre formálnia főszereplőjét, mert a felnőtt, de nagyon is gyermeki karakter puszta léte is feltételez az emberi lényről valami eredendően jót. A jó tulajdonságai ugyanis abból eredeztethetőek, hogy kimaradt a szocializációból, így nem volt, ami elrontsa naiv lelkét. Személyes találkozásai esetében is érződik, hogy valamit mélyen elindít az emberekben, de maguk sem tudják, hogy mit. Ebből látszik, hogy minden kiégett szereplő vágyik erre az egyszerű jóságra, ami olyan természetes, mint az évszakok körforgása, ám olyan távol vannak tőle, hogy - a halállal megbékélt Bent kivéve - esélytelenek arra, hogy igazi kapcsolatot teremtsenek Chance-szel. Az ő egyszerű őszinteségét mindenki agyafúrt és stílusos tartózkodásnak gondolja.

chancetv.jpg

Végezetül amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy a kert fogalmának mindig is erősen allegórikus tartalma volt a művészetek birodalmában. Biztosan vannak furfangosabb megfejtések is, de nekem elsősorban az Édenkertet jelenti. Innen meg már nem nehéz arra jutni, hogy a kertész a Teremtőt magát jelképezi. Nos, a mi hősünk kilép a világba a kertből, "ahol mindig is dolgozott", útja során mosolyra fakaszt, és a maga módján tanít is mindenkit, végül vízen járásra adja a fejét. Egy ilyen rejtélyes mű esetében nincsenek biztos válaszok, de gyanítom, hogy rendezője nem véletlenül ruházta fel ennyi jézusi tulajdonsággal Chance-t. Számomra ő jelenti az isteni hatalmat, a washingtoni elit pedig a világit. A két világ a temetési jelenetben válik nyilvánvalóan ketté, amikor a "világiak" éppen az elnökké választását szervezik, de őt ez az egész már rég nem érdekli, helyette urasan sétálgat a tó felszínén. A film üzenete tehát az lehet, hogy ha uraljuk magunkban a világi felszínt, könnyen megtalálhatjuk az isteni/spirituális mélyt. Mert mindannyian sokkal közelebb járunk a vízen járás "chance"-éhez, mint gondolnánk.

komment
2017. június 07. 09:08 - radafvk

Mindenkiben él egy huligánvezér

az I.D. című filmről

A cikk spoilereket tartalmaz.


Az emelkedett művek elemzése után visszaszállunk egy kicsit a földre, egyenesen a '90-es évek angol futballstadionjainak erőszakokos világába a Philip Davis rendezte I. D.-vel. Ígéretesen induló mozi olyan alaphangulattal, amitől azt vártam, hogy végig izgalom és mosoly fog bujkálni az arcomon. Akár így is történhetett volna, mert a rendező láthatóan ért a helyzetkomikumokhoz és a feszültség fenntartásához. De úgy döntött, hogy a dráma irányába viszi el a filmet, ami szintén nem halott ötlet, hiszen egy főhős lezüllése mindig alkalmas mélységek bemutatására. És még több lehetőséget ad, hogy mindezt egy rendőrségi feladat okozza. Véleményem szerint a lényeg viszont kimaradt ebből az átváltozás-sztoriból: az okok, amik miatt John ilyen hirtelen tudott eszes, megnyerő rendőrből (pestiesen szólva) "biliárdgolyó agyú" huligánná válni.


A film leegyszerűsítve, sőt karikaturisztikusan mutatja be a futballhuligánok szubkultúráját, mindenki faék-egyszerű a brigádból. Ezzel önmagában nem lenne baj, tipizálással is jól be lehet mutatni valamit. De indokolatlan, hogy a főszereplőnk is pontosan ugyanilyenné váljon. A foci és a bunyó varázslatos világát tényleg könnyen és hamar megszeretheti valaki, de ez nem jár azzal, hogy elhülyüljön, és eltűnjön minden más érzelme. Vannak okos és buta huligánok, ahogy vannak okos és buta rendőrök. Alapesetben okos rendőrből okos huligán lenne, butából buta. Simán megtörténhet egy itt látott átalakulás is, sőt, a két énjének ellentmondásai miatt borítékolható, hogy megkattan valamennyire. De itt nincs szó semmiféle komplex érzelmi helyzetről, a viselkedése csak azzal van indokolva, hogy megtetszett neki a lelátók világa. Mintha huligánná válni egyet jelentene a teljes kontrollvesztéssel. Igen, ez egy durva, veszélyes játék, de ugyanúgy játszhatja lakótelepi skinhead és sima modorú bankár is, ha van hozzá ideje és energiája.


Szintén hiteltelen, hogy mind a négy beépített rendőr ennyire azonosul a szerepével – egyéni esetként oké, de négyből négyen? Egy csapattal együtt lélegezni identitás, ami leggyakrabban gyerekkortól kíséri az embert. Biztos jó közösségi élmény négyüknek együtt belecsöppeni ebbe, de amikor a melóban is csak a kupasorsolásról tudnak beszélni, az nevetséges. Poénból, persze, biztos sokat ökörködne négy rendőr ezzel, és némi érzelem is fűzhetné őket a csapathoz. Pont úgy, mint amikor elmennek vacsorázni, és spiccesen shadwelli dalokat énekelnek a WC-ben. Ezért is bosszantó a film, mert jó pár jelenet van, ami megmutatja, hogy milyen ütős is lehetne. Ilyen, amikor John analfabétának tetteti magát, és még ilyenebb, amikor a rendőrfőnök azt hiszi, hogy tényleg analfabéta. És ha eltekintek a személyiségváltozás hiteltelenségétől, ilyen az is, amikor John megtudja, hogy nem kell többé beépülnie. Nem lehet egyszerű rádöbbenni, hogy hiába érezted át a közösségbe tartozás élményét, (mert a lelátókon ez mindenek felett áll), az csak egy délibáb volt. Ez elég átélhetően tárta elénk, milyen belső küzdelmekkel teli drámai feszültség lehetne végig a sztoriban. Egy olyan magyarázat is némileg a realitásba emelheti a filmet, mely szerint azért lett ekkora féreg a hősünk, mert karrierista, és minél jobban hozni akarta a szerepét – annyira, hogy el is felejtette, hogy ez szerep. Ez pedig felszínre hozta a meglévő, de addig lappangó brutalitását. De ez még édeskevés, persze, és hiányzik hozzá az, hogy tudjunk valami adalékot John korábbi életéből. Eleve, milyen hanyatlás-történet az, amiben pár felszínes képkockából tudjuk csak meg, milyen ember volt eredetileg a főszereplő? (És az alapján is teljesen átlagos.)


Na, ennyi szapulás után elmondhatom, hogy az I. D. lekötött, és összességében élveztem nézni, mert jó dumákat, bunyókat és szituációkat tudott felvonultatni. Csak sajnos valamilyen tartalmat is közölni kívánt, ami szerintem nem sikerült, ez pedig értelmezhetetlenné tette nekem a filmet. Nem tudom, mi akart lenni. Ha pl. a hangulatot nagyban meghatározó huligán szereplőket Guy Ritchie-s túlzásokkal ábrázolta bunkónak a rendező, vehetett volna minden ábrázolást ilyen stílusúra. Akkor kerek egész lenne, és úgy képzelem, tökre tetszene. Ehhez képest az utolsó jelenetben kerül csak elő ismét a nyílt leegyszerűsítés: lengető náciként látjuk Johnt. Oké, hogy a teljes elvadulását jelzi a lezárás, de ezt megint mi indokolta? Személyes indíttatásról nem tudunk semmit ez ügyben. Úgyhogy kézenfekvő a tanulság: futballhuligánként az a végzeted, hogy egybites nácivá válj. Remélem, ez nem csak szerintem gáz.

komment
2017. június 07. 08:56 - radafvk

Annyi a világ, amennyit látsz belőle

a Kynodontas című filmről

A cikk spoilereket tartalmaz.

 

A görög film, mint olyan sötét ló volt eddig számomra, de Yorgos Lanthimos 2009-es remekműve után szeretnék még kincsre lelni közöttük. A Kynodontas ugyanis az utóbbi idők egyik legerősebb drámája szerintem. A szeretet helyett szabályokra és büntetésre épülő nevelés következményeit sok alkotás boncolgatta már, mégis újszerűen hatott, ahogy itt ennyire végletesen tálalták. Ezt a véglegességet viszont sosem éreztem öncélúnak, mindenben lehetett mély szimbolikát találni. Nem racionálisan, nem leírhatóan – ezért megértem, ha valaki a vállnyalogatást sokkolni akaró blöffnek tartja -, de minden képsorral jobban megismerjük ezt a beteges, de komplex rendszert, amiben „felnőnek” a „gyerekek”.


Két nagyon intenzív befogadó-élmény ért a filmmel kapcsolatban. Először is annak az élménye, amikor egy elsőre abszurdnak tűnő történet annyira bevonz a saját világába, hogy a végére megértem: ez simán megtörténhetne Ez az elborult, mégis teljesen hiteles sztori  ezért csak úgy l’art pour l’art is (borzongva) szórakoztatott. Az elején annyira furcsa volt a megváltoztatott jelentésű szavakkal teli párbeszédek és érzelemmentes arcok világába csöppeni, hogy percekig csak nevetni tudtam a drámai hangvétel ellenére. Amikor „lezuhan egy repülő” a kertben; amikor bejelenti az anya, hogy várandós két gyermekkel és egy kutyával; amikor a három gyerek és az anya (!) ugatást gyakorol… Amely képsorokkal nehéz mit kezdeni, pont azok teremtenek olyan hangulatot, amiben minden mozzanat gondolkodásra késztet. Mert furcsa vagy undorító szexjelenetet sokat láttunk már (mondjuk ezeknél érzelemmentessebbre nem emlékszem), de ahogy a végén tökéletesen artikulálva suttog a fater, olyat nemigen. Az egyik legerősebb jelenet ez, összpontosul benne a film minden bizarrsága – olyan „hatékony” a cselekedet (az anya érti, de más nem hallja meg), hogy az már nem is hasonlít emberi viselkedésre.

A második „aha-élményem” az volt, hogy lekicsinyítve, a társadalmi normák betartásával, de sok családban láttam már hasonló mechanizmusok alapján felépülő rendszert – a radikalitásával mutatja meg a film, hogy minden túlszabályozó, elengedni nem tudó nevelés komoly traumákat okoz, csak kevésbé látványos terrornál kevésbé látványos a tünet is. A legjobban tehát társadalomkritikaként működik a film számomra. Az apa egy diktátor logikájával és eszközeivel tartja fenn rendszerét, az anya beletörődött kiszolgálója annak, a gyerekek pedig az elvakítottak, akik kezdenek tudatukra ébredni. A diktatúra és a család párhuzama elgondolkodtatja az embert, hogy a terror nem csak felülről érkezhet, és a rengeteg családban meglévő elnyomás megágyaz annak, hogy a társadalom is elnyomhassa az egyént.

A színészek játéka csillagos ötöst érdemel nálam. A kommunikáció ugyan behatárolt, és szinte gépies a családtagok között, de komoly tehetség kell ahhoz, hogy öt-hat szereplő ilyen bizarr, mégis átélhető alaphangulatot teremtsen másfél órán át. Az igazán mesteri viszont az volt, ahogy a családi légkörből pillanatokra kitörve őszinte, emberi érzelmek jelentek meg az arcokon. Az apa arcán végig érzékelhető volt ez a kettőség, hiszen neki a családon kívül is van élete, és az otthoni regulák betartatásához neki is szabályoznia kell magát. A fiatalabb lány viszont ösztönösen szólongatja Bruce-ként a hozzá hasonlóan névtelen (!) lányt az eltűnésekor. (Ez talán az egyetlen „meghatónak” mondható momentum a filmben, hiszen hagyományos, átélhető érzelmeket nem nagyon látunk.) Az idősebb lány pedig zseniálisan, észrevétlenül változott át idomított alattvalóból egy öntudatra ébredt, mindenre kész és gondolkodó (nem elfutó, hanem okosan elbújó) egyénné.

Igazán maradandóvá azonban a finálé emelte a művet szerintem. Okos és kidolgozott dramaturgiával fokozódik a feszültség, hogy végül annyi legyen, hogy bekövetkezik az, ami elkerülhetetlen – összeomlik az apa által felépített rendszer. Minden egyes szituáció árnyalta a családi viszonyokat, és lépésről lépésre közeledtünk velük a robbanáshoz. A macska-mészárlás „a vég kezdete”, innentől kezdve a „rosszasságok” és a büntetések olyan láncreakciója indul be, amik végképp kikezdik a család működőképességét. A videókazis lebukás után egy végnapjait élő diktatúra kétségbeesett keménykedését idézi az apa reakciója. Hogy a „bűnös eszközzel” végzi a büntetést, az jellemző a beteges, de nem logikátlan nevelésére – ezzel talán azt jelzi, hogy amit ő rossznak tart, az a gyerekeinek is rosszat fog okozni. De tetszőlegesen hozzászőhető bármilyen beteges magyarázat. Ugyanis sosem tudjuk meg a filmben, hogy melyik szabálynak, játéknak mi a konkrét célja – de érezhető, hogy ez egy kidolgozott rendszer, amivel az apa meg akarja óvni a gyermekeit a világ minden bajától, ezáltal a világtól magától is. Ezt ki is mondja közvetve, amikor Christinának kívánja, hogy a gyerekei erkölcstelenségben nőjenek föl.

A brutális képsorok után gyönyörű, ahogy a rendező egy lírai jelenettel emeli tetőpontra a feszültséget. A fiú gitározik, a lányok táncolnak, amíg bírják – az idillinek hangzó program is versennyel és őrjítő hangulattal van átszőve, persze. A fiú gitárjátéka és a lányok trampli mozgása ellentétben van azzal, ahogy a szülők kezelik őket. Talán pont a folyton megalázott fiúban van a legtöbb lehetőség. Ahogy pedig a lány megszállottan táncol az utolsó szufláig, az pazar vizualizálása annak, ahogy küzd a szabadságvágyával. Ezután pedig megértjük, miért ilyen erős cím a szemfog a filmnek. Amíg az ki nem hullik, nem hagyhatja el a házat semelyikük. Logikailag hasonló minden diktatúra propagandájához – elvileg bármikor adott a szabadság lehetősége, gyakorlatilag soha. De mikor már minden mindegy az elnyomottnak, akkor véráldozattal olykor kivívhatja szabadságát – ezt a film és a történelem is példázza. Ahogy ez megtörténik, az apa bukott vezérként omlik össze. Nagyon erős kép, ahogy keresi a lányt, a család maradéka pedig ugat a sötétben. Ez csak fokozza az összeomlását, látjuk, ahogy saját rendszere falja fel őt. Az, hogy a szökés sikeressége nyitva van hagyva, jó megoldás szerintem. Döntsük el mi, hogy ilyen előzmények után van-e remény bármire…

Azzal igazából bajban vagyok, hogy pontosan mi mindent kritizál a társadalomban Lanthimos. Az elhidegülést? Az erkölcstelen világot, ami elől karanténba kell zárni a gyermekeinket? A mások feletti uralomra való hajlamot? Talán mindet, talán egyiket se. Engem sosem zavart, ha egy film után csak költői kérdésekig jutok „tanulságként”. Ritka az ilyen alkotás, aminek az eszközei ennyire csupaszok, ennyire eltérnek a megszokott filmnyelvtől, mégis minden pillanatában komoly mélységeket karcolgat.

komment
2016. december 05. 20:00 - radafvk

Lassú léptek a purgatórium neonparazsán

elemzés az Only God Forgives című filmről

A cikk spoilereket tartalmaz.



Az oldal első kritikája Nicolas Winding Refn 2013-as Only God Forgives-ét tanulmányozza. Dobálózhatnék száraz formalitással is (technikai bravúrokban nincs hiány), de mivel Refn víziói nekem mindig utazás-élményt adnak, írásom is szörfözés lesz a film bennem morajló hullámain. Amik még javában csapkodnak az elmémben, mert ez a remekmű másodjára nézve is kérlelhetetlenül szippantott be a lassan, de annál intenzívebben pulzáló világába. Megvalósításában olyan, mint egy másfél órás klip, vagy inkább képregény. A cselekményből kiragadott képek sorozata mesél, ezért felesleges számon kérni a színészi játékot bárkin. A szereplők tökéletes bábfigurákká lényegülnek át, így jelképeikkel egybeolvadva testesítik meg a rájuk szabott archetípust. Egyet tudok érteni azokkal, akik középkori moralitásjátékhoz hasonlítják a filmet. A Jó, a Rossz és az Ember viszonyán keresztül mutat be egy kiutat abból az útvesztőből, amiben mind botorkálunk.

Az alapsztori szerint Julian (Ryan Gosling) Thaiföldön bujkál a törvény elől. Thai boksz-termet működtet, de fő jövedelemforrása a drogbiznisz, amiben bátyja is benne van. Ez a báty teljesen amorális figura, aki minden ok nélkül meggyilkol egy helyi kurvát, ennek következtében pedig agyonverik. Julian nem akar bosszút állni, de a helyszínre siető anyja, Crystal (Kirstin Scott Thomas) befolyásától nem tud szabadulni, ezért mégis keresni kezdi bátyja halálának felelősét. Ám „anti-bosszúdráma” lesz a filmből, mert a fő kérdés az marad, hogy a fiú ellent tud-e mondani zsarnok anyjának, vagyis meghiúsul-e a bosszú Chang (Vithaya Pansringarm), a magát Istennek képzelő helyi rendőr ellen. Aki a film univerzumában ténylegesen Istenként létezik, méghozzá bosszúálló Istenként. Hátából előhúzott karddal büntet, és ahogy egyre több érintettje lesz a bosszúhadjáratnak, egyre többször villan a penge is. A film lassú, meditatív tempója ellenére is eseménydús, de a leszámolások viharában is egyértelmű, hogy a lényeg Julian útkeresésén van, aki ténfereg Isten és Sátán csataterén.

A nyitójelenet a bangkoki thai boksz világába pottyantja a nézőt, és Julianen már itt látjuk, hogy inkább szemlélődő, mint cselekvő ember. Bármi történik körülette, arca mindig tehetetlenséget és kételyt sugároz. Ellentétben bátyjával, aki a "nyugati bunkó Keleten" prototípusát maxolja ki a neki szánt tíz percben. "Ideje találkozni az ördöggel!" - mondja, mielőtt nekiindul az éjszakának. De a gyilkosság nem csak az ördögöt idézi meg, hanem Isten haragját is. Ahogy Chang ólmos léptekkel és sejtelmes háttérzajjal a helyszínre érkezik, az már sejteti, hogy ő törvény felett áll. Sajátosan is intézi a dolgot. A gyilkost a lány apjával öleti meg, de a bosszútevőn már ő maga bosszulja meg, hogy nem vigyázott lányára. Igaz, egy kézlevágással "megússza". Changnál a büntetés mértéke mindig attól függ, hogy van-e bűnbánat a bűnösben. Akiben lát hajlandóságot a változásra, azt életben hagyja.

A lány apját Julian is futni hagyja, mert úgy érzi, bátyja halált érdemelt. Azért tud ellenszegülni anyja akaratának, mert a filmben ekkor még nem is találkoztak. De amint megérkezik, egyből behálózza érzelmileg, és sokáig úgy tűnik, nincs kiút ebből a rabságból. A film szempontjából egyformán fontos Julian kapcsolata Crystallal és Changgel. Ahhoz, hogy Istenre találjon utóbbiban, el kell engednie ördögi anyját. Miután először látja Changot, üldözőbe veszi, végül nyomát veszti az utcán. Itt kezdődik főhősünk Isten-keresése. Látomásaiban már korábban megjelent, de itt már lépéseket is tesz felé. A következő lépcsőfok az, amikor verekedni hívja. Itt bizonyosodik be, hogy Chang egy másik dimenzióban létezik. Úgy veri véresre pár mozdulattal kihívóját, hogy az hozzáérni sem tud.

Az adok-kapokot megszakítva gyakran látjuk elnyújtott plánokban, ahogy Julian fájdalmasan bámulja kezeit. A vörös fényekkel együtt nem nehéz bűnre és bűnhődésre asszociálnunk. (Egyébként ez a kézfétis erős utalás Jodorowsky Szent vér című művére. Refn bizonyára sokat merített az ott ábrázolt anya-fia kapcsolatból is – nem véletlenül ajánlotta a filmet a chilei mesternek.) A film két részletben árulja el, amit addig csak sejthetünk: a legősibb bűnök terhei nehezednek a fiú vállára, egy modern Oidipusz-történet az övé. Az apagyilkosság ténye el is hangzik, anyuci pedig "csak" a kelleténél behatóbban ismeri fiai méreteit. Julian azért sem tud kitörni az érzelmi börtönből, mert ő volt a mellőzött fiú, ezért anyja az örök vágy tárgya lett számára. Azért tehet meg vele bármit, mert Julian házhoz megy a pofonért. Pl. mikor a csajával, Mai-jel hármasban vacsoráznak, elkerülhetetlen a párocska megsemmisülése, de azért elmennek megaláztatni magukat az anyaszörnnyel. Ezután Julian a lánnyal szemben lesz agresszív. Láthatjuk: amíg az anyja létezik, neki nem lesz normális viszonya nővel.

Kirstin Scott Thomas játékára külön is érdemes kitérni. Nem gondoltam, hogy egy szénfeketére kiégett MILF-karakter lesz a legelevenebb ördög-allegória, akit filmen látok, de így történt. Tetszett, hogy nem kegyetlensége, hanem önzése és manipulációja lett kiemelve. Mert az "ördög" sosem az emberen kívülről irányít. Csábítással beköltözik az emberbe, és ott éli ki magát. És ki lehetne jobban az ember része és befolyásolója, mint a saját anyja... Érdekes, hogy a kék szín szimbolizálta a gonoszt, miközben az anya-figura miatt Szűz Mária jutna eszünkbe róla. De szerintem inkább arra kell gondolni, hogy a hideg szín a kiégésre, az erkölcs hiányára utal, az Istenhez kapcsolható piros pedig a valódi érzésekre és a vérre, ami egyfelől az életet jelenti, másfelől azt, hogy a gonosz tettek nem maradnak megtorlás nélkül. Egy biztos, a David Lynch-et megidéző neonfények realitástól elemelt, mégis húsba vágó atmoszférát teremtenek. És bár egyértelmű, hogy melyik szín kihez köthető, van, hogy Crystalt vörösben látjuk, Changot pedig kékben. Juliannél pedig gyakran a kettő kombinációja vibrál a háttérben – így bolyong Jó és Rossz között. Tehát a „nem minden fekete vagy fehér” elvét közvetíti a film, csak más színekkel. Mondhatni: neon-noir.


Ahogy váltakozik, hogy éppen Jó vagy Rossz nyer csatát, úgy hömpölyög végig a filmen egy megfoghatatlan energia. Érezzük, hogy sorsszerű Chang végső győzelme, de a színekkel, hangokkal, jelképekkel való játék átélhetővé teszi a küzdelmet, ami a mi mindennapjainkat is meghatározza. Ugyanígy sorsszerű Julian csődje is a bunyónál - mégiscsak Istennel bokszol. Egyes értelmezések szerint direkt verette meg magát, de szerintem csak annyit tudott, hogy ebben a harcban válaszokra lelhet. És tényleg ez a végletes “atyai pofon” adott karaktert főhősünknek. Ezután szegül szembe újra anyja akaratával, igaz, késlekedése miatt kettő helyett egy embert ment meg. Mindenestre a rommá vert arca azt is jelképezheti, hogy már tisztában van tettei súlyával, és vállalja sorsát. Abba pedig múltja is beletartozik. Az ezzel való szembenézésre utal, ahogy utoljára anyjába „nyúl”. Crystal halálával megnyílt előtte az út a bűnbocsánat felé. Kész is megválni bűnös kezeitől, ám hogy Chang kardcsapása megtörténik-e a valóságban, az ránk van bízva, ugyanis elég álomszerű ez a jelenet. Azért is hagyhatta ezt nyitva Refn, mert a hangsúly az isteni akarat elfogadásán van. Julian kézzel és kéz nélkül is Istenre talált. Az anti-bosszúfilmből így lesz megváltás-dráma, hősünk pedig végre elhagyhatja azt a belső purgatóriumot, amibe látomásain keresztül nyerhettünk bepillantást.


Mindezek mellett a legfelemelőbb az volt számomra, ahogy az egész történet a thaiföldi környezetbe lett helyezve. Az ősi tisztaságot jelképezi Chang lassú, mélyen keleti közege. Ami gyakran kegyetlen, de szilárd és megingathatatlan. A romlott nyugati gengszterek minden bűnüket elhozzák ebbe a világba, de végképp megfertőzni nem tudják azt, mert működik a természet(feletti) önmagát megtisztító mechanizmusa. Aki pedig igazán akarja, megtisztulhat maga is, mint Julian, csak vállalnia kell jogos büntetését. Chang sem elsősorban bűneik miatt öli meg áldozatait, hanem mert minimális motivációjuk sincs a megbánásra. Mielőtt a karaoke-bárban fülön szúrja a szmöre gengsztert, ezt mondja neki: “Nem akarsz magadnak jót. Van még esélyed. De te nem hallgatsz a szóra. Makacs vagy. Ha nem hallgatsz, akkor nincs rá szükséged.” A többi büntetésnek ugyanígy meg lehet érteni a miértjét, tehát ez nem öncélú bosszúhadjárat, hanem az ősi törvény betartatása. 


Apropó, öncélúság! Sokan emlegetik ezt az Only God Forgives-szel kapcsolatban, szerintem jogtalanul. Értem, hogy miért nem fekszik ez a stílus sokaknak, de ha nem lusta az ember gondolkodni a jelképeken, akkor minden beállításban találhat szimbolikát, és még csak nem is olyan bonyolultat. Ez tipikusan az a film, ami alkotó és néző közös erőfeszítésének köszönhetően nyer értelmet. Refn ezt a trükköt pazarul eltanulta Jodorowsky-tól és Lynch-től. Ahogy azt is, hogyan kell egy megváltástörténetet a csúcspontra emelni. Remélem, visszatér ehhez a vonalhoz a kissé félresikerült Neon Demon után. (Na, azt lehet vádolni mindazzal, amit ennek a filmnek szokás felróni.)

Végszóként saját, szubjektív olvasatomat dobnám be a közösbe. Szerintem a film mondanivalója lázadásként is értelmezhető korunk értékrelativizmusa ellen. A globalizáció miatt annyi információnk van már a világról, hogy sok mindent nem tudunk összeegyeztetni az elménkben. Emiatt egyre többen mondanak le arról, hogy egyetemes igazságokat keressenek. Ez természetes. Refn viszont abban zseniális, hogy bár a világot erkölcsi szempontból baromi kuszának ábrázolja, hősünk végül rátalál egy nézőpontra, ahonnan nézve világos, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ettől még nem feltétlenül lesz a Changban megtestesülő Isten minden cselekedete jó, de értéket egyértelműen ő képvisel. A keleti vallások istenképe egyébként sem a feltétlen jóval egyenlő, inkább a világegyetem egészének lényegével. Ezt keresi Julian, és ha csak egy arasznyival is, ehhez viheti közelebb a film is nézőjét.

komment
riffek, téka, hamvak, méla.
süti beállítások módosítása